Martinka súlyos betegséggel él - Anya nélkül, mozgásában korlátozva, mégis boldogan

Az ötéves kisfiú szeméből annak ellenére sem folynak könnyek, hogy nem élhet úgy, mint a vele egykorú gyerekek. Sohasem fog szaladgálni, biciklizni, rugdalózni. Orsós Martinka ugyanis deréktól lefelé mozgásképtelen. Idő előtt látta meg a napvilágot, azonban a legnagyobb problémát, kis lábai tehetetlenségét gerincizma velejének sorvadása okozza. Fájdalmat nem érez, ahogy mást sem: hidegre, melegre, érintésre sem reagálnak a végtagjai. Csak díszek, függelékek Martinka testén azok a lábak. A bal kezének sincs rendeltetése. Nem tudja használni, nem tudja irányítani az ujjacskáit, mivel szinte mozdíthatatlanok. Mintha mindig markolna, erősen szorítana valamit.

Pedig a kicsi marokban nem rejlik semmi. Ahogy az élet sem hordozta soha a tenyerén Martinkát. Nem kérdezte tőle senki, akar-e megszületni, nagyobb „hatalmak” mégis úgy látták jónak, élettel ajándékozzák meg. Negyedik fiúként, István, Tamás és Zolika után érkezett meg 2011-ben az Orsós családhoz. Az apuka, István azt mondta: akarták, ezért vállalták az újabb gyermeket. Szegények voltak, sokszor nélkülöztek is, noha a férfi mindig próbálta megteremteni a betevőre valót csemetéinek.

– Rendesen ellátta a gyerekeket a Pista – mesélték többen a faluból. – Nem lehet rá panasz, gondoskodott a fiairól.

Szabóné Mariann „Mamika” szeretettel tekint fogadott kis családjára. Noha nem rokonok, mégis szívvel és odaadással segíti őket: Tamást (jobbról), Zolikát, Martinkát és Istvánt

Így tett annak idején is, ezért nem értette a családapa, miért találta annak idején egy éjszakán, a munkából hazatérve árván, anyjuk nélkül, a gyerekeket. Asszonya, aki életet adott a négy gyermeknek, egyszercsak maga mögött hagyta őket. Az apróságok csendben ültek a sötét szobában. Martinka pedig, aki állandó felügyeletre, segítségre szorult, tehetetlenül feküdt az ágyon. Kétéves volt a fiúcska. Iskoláskorú testvérei is alig cseperedtek.

– Csak néztek rám a gyerekek, amikor beléptem a házba – emlékezett vissza az apa. – Anyu elment, mondták, és nem fog visszajönni. Én egyből arra gondoltam: mi lesz most velük? Hogy fogom felnevelni őket? Legjobban attól estem kétségbe: mi lesz Martinkával, aki karonülő, magatehetetlen kisbaba?

Orsós Martinka csodaszép, csillogó szemű, rosszcsont kisfiú

István kétségbeesett sóhaját talán meghallották ott fent, és segítségére siettek az anya nélkül maradt családnak. „Mamikát” küldték a gyerekekhez. A szomszédban élő középkorú hölgyet, Szabó Józsefné Mariannt, aki akkortájt vesztette el élete párját. Az asszony egy szem fia pedig felnőttként a maga útját járta. Mariann is javában a nyugdíjas éveit töltötte. Ellátta teendőit a ház körül, ám pusztán ennyi: céltalanok, üresek voltak a napjai.

– Ismertem a családot, bár nem vagyunk rokonok. István korábban segített a férjemnek, ha valami munka adódott – emlékezett vissza Mariann. – Egymás mellett laktunk akkoriban, így természetesen tudtam: magukra maradtak. Emlékszem még a napra, amikor csak úgy benéztem hozzájuk, szükségük van-e valamire. Nem érkeztem hiába. Martinkának, aki tágra nyílt szemekkel feküdt az ágyon, azt láttam a tekintetéből: rám van szüksége. Arra, hogy valaki úgy szeresse, babusgassa és gondozza, ahogy egy igazi édesanya teszi gyermekével.

A lehető legjobbkor érkezett Mariann. Az akkor kétéves Martinka fejlődése ugyanis megrekedt. Ülni sem tudott, noha minderre képes lett volna. Ahogy tudomására sem tudta adni a világnak, ha mondjuk, éhes volt s enni kért. Alig tűnt értelmileg és testileg többnek a kisfiú egy pár hónapos csecsemőnél. Pedig szellemileg nem sérült

– A szárnyaim alá vettem Martint. Hozzám költözött. Újra volt értelme az életemnek. A gyámhivatal engedélyével és felügyeletével gondozni kezdtem a kicsit. A beszéd nehezen ment neki, sokat kellett tanítgatnom. Azokra a mozdulatokra szintén, amikre, noha mozgásában korlátozott, mégis képesnek kell lennie. Jeleznie, ha éhes, ha tele a pelus. Vagy, ha csak szeretne valamit – emlékezett vissza az asszony.

A kisfiú kapott egy anyukát. Olyat, akiről a mesekönyvek is aranybetűkkel írnak. Hosszú éveken át napi huszonnégy órát együtt töltöttek. Martinka és Mamika – így nevezte Mariannt kis védence – csüngtek egymáson. A gondoskodás, a törődés meghozta a gyümölcsét. A fiúcska értelmileg fejlődni kezdett, amint „kapott” egy anyukát. Testileg szintén, az immár rendszeres orvosi kezelések hatására. Olyannyira, hogy idővel Martinka „birkózni” is tudott nagyobb testvéreivel, akik bentlakásos iskolába jártak, ám a hétvégéken hazalátogattak Bánokszentgyörgyre. Első útjuk öccsükhöz vezetett. Az apa pedig, amint a munkájával végzett, szintén legkisebb gyermekéhez sietett.

Martinka számára a járássegítő jelenti a szabadságot, amivel azonban a hepehupás padlózatú házban nehezen közlekedik

Az évek gyorsan peregtek. A család időközben Mamika szomszédságából a falu másik végére költözött. Martinka életében volt más változás is: a fővárosi Pető Intézetbe került, ahol a szükséges fejlesztéseket, kezeléseket megkapja. A szombatot, vasárnapot viszont otthon tölti. „Mankója” egy akkumulátorral működő, elektromos járássegítő. Amit a kicsi ép kezével tud irányítani, nem is akárhogyan. Sokszor úgy száguld a „tütüvel” a rosszcsont lurkó a bánokszentgyörgyi főutcán, mint egy autóversenyző. Leggyakrabban Mamikához szökik. Ahhoz megy, akihez a szíve húzza. Pedig mindenütt jócskán kap szeretetet. Otthon is, édesapja párjától.

Viszont a sok gyengédség és figyelem sem segít azon a szegénységen, amiben a család él. A régi, aprócska, földes, téglás házon, amelynek vizesek a falai, omladozik a vakolata s döngölt padlójú, hepehupás a bejárata, heten osztoznak. Az apa dolgozik ugyan, közfoglalkoztatottként, s szabadidejében segédmunkákat is vállal, viszont sok éhes szájat kell etetnie. Csekkeket kell fizetni. S egyáltalán, meg kell, azaz meg kellene élniük. Kicsit jobban

– Hétköznap az önkormányzat jóvoltából kapnak főtt ételt a gyermekek – mesélte István. – A hétvégéken is mindig kerül ennivaló az asztalra. Az más kérdés, hogy  milyen Viszont a fiaim nem éheznek, nem alultápláltak.

– Csak szeretnek válogatni. Ahányan vannak, annyiféle ételt szeretnek – vetette közbe nevetve Mamika. – A husit mindannyian kedvelik, persze, az édességet szintén, bár az én Martinkám nagy krumplirajongó is. A mai napig szívesen segít nekem a konyhában, ahogy kis erejéből telik – simogatta meg gyengéden az asszony kicsiny fogadott fiát. Noha már nem együtt töltik a nap minden percét, a mai napig elválaszthatatlanok. Mamika ugyanúgy törődik a kicsivel, segíti a családot, sokszor erején felül. Ő mosdatja a gyerekeket is, mivel neki van fürdőszobája. Mindent megtesz, amit csak lehet. – Szüksége van rám – nézett szeretettel a csokit lakmározó, huncutul rosszalkodó Martinkára az asszony. – Sohasem lesz képes önálló életre. Mindig gondoskodásra fog szorulni. Most még csak kisgyerek, akinek, ahogy a testvéreinek is, joga van ahhoz, hogy jobb, boldogabb körülmények között nőjön fel