Merjünk beszélni a halálról! III. rész

„Merjünk beszélni a halálról" címet viselő cikksorozatunkban Mikolás Attila salomvári plébánossal beszélgetünk a földi élet utolsó epizódjának történéseiről. Az előző két részben követőink olvashattak – többek között - a halál elfogadásáról, s a haldoklók viselkedéséről, elfogadásáról a végső percekben. Társalgásunk utolsó részében a halál beállta utáni legfontosabb történésekre fókuszáltunk.

Véleményem szerint, a hozzátartozók számára a legfájóbb pont a halál beállta lehet. Hiszen a hosszantartó orvosi kezelés vagy egy, a saját otthonában elszenvedett haláltusa során is mindvégig lehet bízni a csodában, ám egyszer mégis eljön az a pont, amikor már semmi sem segít, minden esély szertefoszlik. Tapasztalata alapján miként élik meg napjainkban az emberek ezt a tragikus pillanatot, s az ezt követő gyászt?

- Ahogyan a betegség, és a haldoklás is egy-egy időszak, úgy a halál beálltával is egy új időszak kezdődik el, méghozzá a gyászé. Ezt mindenki másként éli meg. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideig gyászol, van, akit jobban megvisel, van, akit kevésbé egy hozzátartozója elvesztése. Ahogyan azt már korábban is mondtam, könnyebb a gyász, ha felkészülten ér bennünket. Egyébként úgy látom, tájegységenként is változó, hogyan gyászolnak az emberek. Van, ahol még keményen tartják, hogy egy évig semmiféle ünnep, lakodalom, dáridó nem lehet, és csak fekete ruhát viselnek. Van, ahol csak a temetésig tartják mindezt. Azt azonban mindenképpen kijelenthetjük: a gyász időszakára szükség van, legalább annyira, mint a halott eltemetésére. De a gyásznak is több szakasza van. A sokk, és a tudatosulás szakasza után el kell jutni az elfogadás és a feldolgozás szakaszába. Úgy gondolom, az a legjobb, ha ez minél hamarabb megtörténik. Személyes meggyőződésem szerint a halott eltemetése egy olyan pont a gyász szakaszában, ami segíti az elfogadást, beletörődést, s elindítja a megnyugvás szakaszát, s elvezet a lelki békéhez, kiegyensúlyozottsághoz.

- Azt hiszem nem állítok valótlant azzal, hogy a halál beállta után rengeteg elintézésre váró ügy szakad a hozzátartozók nyakába, amit lelki – s előfordulhat, hogy anyagi – okokból sem lehet könnyű végigcsinálni. Ön miként látja, hogy birkóznak meg a családok ezekkel a feladatokkal?

- Sajnos, vagy hála Istennek, senki sem fogja levenni vállunkról a temetéssel kapcsolatos ügyek intézését. Azonban én úgy látom, hogy ezen ügyek intézése segíti a tudatosítást, és a papírügyek miatti többszöri leírás, kimondás által könnyebbé válik a lelkünkre nehezedő teher. Ugyanakkor tény, hogy életünk egyik legnehezebb pillanata, az első elválásé. A halottat elviszik. Nagyon nehéz pillanatok ezek, hiszen percekkel, órákkal korábban még élt, most meg már nem él, eddig itt volt, most meg már nem lesz itt a teste sem. Hamvasztás esetén ezek az utolsó pillanatok, emlékképek halottunkról. Koporsós temetés esetén még egy utolsó pillantásra lesz lehetőség a ravatalozóban. A halott-szállítók a megfelelő helyre szállítják a holttestet. Nem könnyű feldolgozni azt, hogy hozzátartozónk megszokott helye üressé válik.

- Beszélgetésünk egyik fő motivációjaként szolgált az, hogy megkönnyítsük a hozzátartozók dolgát az ügyintézést illetően, valamint szintén fontos volt, hogy megválaszoljuk az ekkor gyakran felmerülő kérdéseket. Attila atya, mik a legfontosabb teendők, mikre kell leginkább odafigyelni a temetés intézése során?

- Ahogy a temetkezést végző vállalkozóval, úgy a plébánián is egyeztetni kell a temetéssel kapcsolatban, amennyiben egyházi temetést szeretnének a hozzátartozók. Városi plébániákon általánosabb, hogy van ügyfélfogadási idő, mely időben irodai alkalmazottak állnak rendelkezésre az ügyintézésben. Érdemes erről tájékozódni. Vidéki plébánián, ahol nincs irodai alkalmazott, ott magát a plébánost kell ez ügyben is keresni. Célszerűnek találom - vidéki plébánia esetén - a telefonos megkeresést, és egy találkozási időpont leegyeztetését. Saját tapasztalatból tudom, hogy 5, 10, 15 falu esetén nem könnyű otthon találni a plébánost. Annak a helynek a plébánosát kell megkeresni, ahol lesz a temetés, ahova a temető helyileg tartozik. Fontos, hogy a hozzátartozók ne kész tényekkel érkezzenek a plébániára, hogy itt és ekkor lenne a temetés, mert épp a fentebb említett „többfalus" plébániákon előfordulhat - ahogyan az már több alkalommal elő is fordult esetemben is -, hogy a kiszemelt időpontban már egy másik faluban épp egy másik temetés, vagy keresztelő, vagy más esemény van a plébánossal megbeszélve. Jelenlegi helyemen nagyon jó tapasztalatom van a temetkezési vállalkozókkal, ugyanis amint a hozzátartozók hozzájuk érkeznek, a vállalkozó telefonon felhív, hogy a temetés mindenki, a hozzátartozók, temetkezési vállalkozó és a pap számára alkalmas időpontját megbeszéljük. Ekkor szoktuk egyeztetni azt az időpontot is, amikor a plébániára jöhetnek a hozzátartozók.

- Azt hiszem nagyon sokan nem látják a különbséget a szertartás és a szolgáltatás között ebben a témában. Mik a legfőbb eltérések?

- Igen, itt mindenképpen érdemes egy kicsit megállni! Szeretném, ha mindenki helyesen és tisztán látná: óriási különbség van szolgáltatás és szertartás között. A szolgáltatás során a hozzátartozó választja ki ízlésének megfelelően, hogy milyen koporsót, urnát szeretne, hova ássák a sírt, milyen zene, vers szóljon a hangszóróban a szertartás megkezdése előtt, mennyi földet lapátoljanak vissza a sírra stb. stb. A szertartásnál azonban azt választja ki a hozzátartozó, hogy polgári-, vagy egyházi szertartás legyen, azon belül katolikus, református, vagy evangélikus, vagy esetleg más felekezetű. Vagyis, ha engem, mint római katolikus plébánost keresnek meg, akkor én római katolikus szertartás szerint fogom eltemetni a halottat, ahogy az a liturgikus könyvben szabályozva van. S ennek a szertartásnak megvannak a kötött részei, illetve azon részei, ahol van lehetőség bizonyos keretek között a választásra.

- Mik azok a tényezők, amikkel a hozzátartozók segíthetik, avagy hátráltathatják a plébános feladatát?

- Nagy könnyebbség, ha a plébános ismerte az elhunytat. Amennyiben ez nem így van, akkor én személy szerint hálás szoktam lenni azért, ha a hozzátartozók szóban, vagy épp rövid leírásban ismertetik velem, ki az elhunyt. Ez az ismertetés csak nekem szól, hogy tudjam, kit fogok temetni. Többször előfordult ugyanakkor az is, hogy a hozzátartozók tényleg egy ismertetővel érkeztek, s kérték, hogy ezt majd olvassam fel a temetésen, „ezt tessék majd prédikálni"... Újra mondom, a mi, katolikus temetési szertartásunknak meghatározott formája van, melynek célja nem a halott méltatása és felmagasztalása, hanem a közös imádság keretében való búcsúzás, melynek során halottunk örök boldogságáért imádkozunk. Ugyanakkor a katolikus temetés során is adott a lehetőség, hogy indokolt esetben világi gyászbeszéd hangozzék el. Ilyen szokott előfordulni akkor, amikor katolikus szertartás keretében temetünk valaki közéleti szereplőt (pl. polgármester), vagy köztiszteletben álló személyt (pl. híres sportoló). Az ügyintézés során felvesszük az anyakönyvezéshez szükséges adatokat, illetve megbeszéljük a temetéssel kapcsolatos részletes dolgokat, gyászmise időpontja, harangozás, kántor, stb..

- Említette, hogy a katolikus temetési szertartásnak meghatározott formája, kötött lépései vannak. Melyek lennének ezek?

- Az első lépése a második elválás, s ahogy az első is nehéz, úgy a második sem könnyű. Sőt! Azt tapasztalom, sokan úgy gondolják: elhunyt szerettünk úgy „marad itt velünk", ha a hamvait itthon őrizzük. Így olyan, mintha még mindig itt lenne, pedig nem. Voltam már több helyen is, ahol otthon őrizték szerettük földi maradványait, vagy a szobában, vagy a kertben elásva. S ezeken a helyeken mind azt tapasztaltam, hogy nincs béke, nincs lelki nyugalom, hiszen a „második elválás" nem történt meg. Erre többen azt mondták, hogy azért döntöttek így, mert annyira szeretik az elhunytat, hogy nem akarják kitagadni őt régi otthonából, nem akarják száműzni a temetőbe. Véleményem szerint mindez épp a halott iránti tiszteletlenségünk és szeretetlenségünknek a jele. Olyan ez, mintha azt mondanánk az iskolás gyermeknek: mi annyira szeretünk téged, hogy itthon maradsz, nem engedünk el az iskolába; vagy a munkásnak: nem mehetsz el munkahelyre dolgozni, mert mi úgy szeretünk téged, hogy itthon maradsz... Az iskolásnak az iskolában, a munkásnak a munkahelyen, a halottnak a temetőben a helye. Akár koporsóban, akár urnában, az ember földi maradványai a temetőben kell nyugodjanak. Otthonunk az élet helye. Ahol otthon őrzik a hamvakat, ott valamiképp állandósul a „halál jelenléte", a mindennapi életet befolyásolja, egyszerűen állandósul a gyász. Amennyiben ez a „második elválás" nem történik meg, akkor sosem lesz könnyebb, a lelkünk nem tud kigyógyulni sebzettségéből. S tulajdonképpen ezért vannak ott a temetésen a rokonok, barátok, ismerősök, hogy segítsék ebben az elhunyt hozzátartozóit. Maga az egész szertartás a temetőben erre a második elválásra épül. A szertartást a halott földi maradványai mellett állva kezdjük. Búcsúzunk. Ilyenkor kevés a szó annak kifejezésére, ami a ravatal mellett állva van bennünk. Ezért ilyenkor a szertartás énekei és szövegei segítenek abban, hogy gondolatainkat rendezzük. A ravatalnál Isten Igéjét hallgatjuk a szentírásból, mely eszünkbe juttatja, hogy Isten irgalmas szeretettel van az emberek iránt. Itt elhangozhat szentbeszéd, prédikáció is, melynek témája a feltámadás kell legyen, nem pedig a halottra emlékezés, méltatás. Lássuk be, a halott méltatása és a vele kapcsolatos emlékek visszavisznek bennünket abba az időbe, amikor még köztünk volt. Ezáltal csak a fájdalmunk növekszik, annak tudata erősödik bennünk, hogy szerettünk halálával mennyire sokat veszítettünk. Ezért inkább a feltámadás a témája a szentbeszédnek, amely nem visszatekint, hanem előre mutat, reményt ad, hogy elhunyt hozzátartozónk számára van jövő, s reményeink szerint ez a jövő a véget nem érő boldogság!

A koporsó vagy urna beszentelése előtt rövid csendben búcsúzunk az elhunyttól. A csend s a megbékélés pillanatai ezek. Egy csendben kimondott köszönömnek, vagy épp a kiengesztelődés, megbocsátás magunkban kimondott szavainak van itt a helye. Eztán elindulunk az „utolsó útra". Igen, kell, hogy kikísérjük az elhunyt földi maradványait a temetőbe. Ennek gyászunkban nagy szerepe van. Azt hiszem ez az a rész, amit a legtöbben szeretnénk elkerülni: az utolsó úton elkísérni valakit, s látni, ahogy leeresztik a földbe, s elhantolják. Ahogy a koporsó vagy urna a sírba, végső nyughelyére ér, a szertartásban épp akkor imádkozzuk el a „Hiszekegyet", melyben megvalljuk a feltámadásba vetett hitünket épp akkor, amikor a legnehezebb, legszívszorítóbb érzések vesznek körül. A hantolás és a koszorúk elhelyezése közben imádsággal és énekekkel kérjük Isten irgalmát és a szentek közbenjárását az elhunytért.

- Első beszélgetésünk során már említettem azt a történetet, melyben egy temetés során, a szertartás közben, a sokadik ágú rokonok kedélyesen elbeszélgettek egymással, még egy vicc elmesélésére is telt az idejükből. Mikor ezt elmeséltem önnek, szinte meg sem lepődött ezen. Mik a tényezők, amiken leginkább változtatni kéne a temetések viselkedési normáit illetően?

- Újabban egyre terjed az a szokás, hogy a hamvasztás után a hamvakat nem a temetőben helyezik el, hanem vagy hazaviszik, vagy pedig kérik annak szétszórását. Az egyházi előírások nem teszik lehetővé mindezt katolikus szertartás keretében. Sem arra nincs lehetőség, hogy a hamvakat a szentmise keretében megszenteljük, s a hozzátartozók hazavigyék, sem pedig arra, hogy a hamvak szétszórásánál, vagy nem temetőben való elhelyezésénél a pap részt vegyen. Sajnos egyre többször tapasztalom, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogyan illik viselkedni a temetőben. Halottak napja kapcsán is tapasztaljuk sokszor, hogy a temetőben nem odaillően viselkednek az emberek. Először is a temetőben csendben vagyunk. Nem kiabálunk, nem rohangálunk, röhögcsélünk - a gyerekek sem -, és nem telefonálunk. Véleményem szerint még háziállatot sem illő temetőbe hozni, volt már olyan temetés, ahol kiskutyával érkeztek... Öltözködésünk is jele a halottak iránti tiszteletünknek. Még akkor is, ha kánikula tombol, hosszú szoknya, vagy nadrág, és vállakat eltakaró felső ruházat az ildomos. Hőségben könnyebbséget jelenthet egy palack víz, vagy nedves kendő, illetve ernyő használata. Számomra - pedig papként a legtöbb elhunythoz nem fűznek szoros szálak - nagyon visszataszító, amikor valaki „tisztelete és megbecsülése jeleként" eljön a temetésre „izomtrikóban", rövidnadrágban, strandpapucsban, napszemüvegben és rágóval a szájában.  Aztán a temetőben olyanok is részt vesznek a szertartáson, akik nem katolikusok, vagy épp nem is vallásosak. Ebben önmagában semmi rossz nincsen. Épp, hogy nagyszerű lehetőség a nem hívők felé is egy temetési szertartás, hogy bekapcsolódhassanak az imádságba, hisz nagyra becsült halottjuk, akinek a temetésére eljöttek katolikus volt. Ezzel szemben rendre tapasztalom, hogy a temetőben még a vallásukat gyakorló hívők is „elhalkulnak", s így szinte csak a kántor és a pap imádkozik azért az elhunytért, akikhez épp nekik van a legkevesebb köze. Így tényleg szolgáltatássá süllyed a szertartás, amelyben valaki fizetett, valaki pedig szolgáltatást ad. Pedig a temetés mennyire de mennyire nem erről szól!

Nem említettük még az évfordulós misék fontosságát, a gyász feldolgozásában milyen szerepet tölthetnek be?

Végül mindenképpen meg szerettem volna említeni az évfordulós szentmisét. Régen a gyász idejének lezárását is jelezte, amikor az első évfordulón szentmisével emlékeztek meg a hozzátartozók halottukról. Ma is szép, ha évforduló idején szentmisével emlékezünk meg halottunkról, s az egész hívő közösséggel közösen imádkozunk halottunkért. Vannak helyek, ahol a sok szentmise-szándék miatt az évfordulós szentmisét is már a temetés megbeszélésekor célszerű bejegyeztetni a plébánián.

Beszélgetésünk végén ezen nehéz téma summázására kértük Attila atyát, amit ő készséggel meg is tett, mindenki számára elgondolkodtató választ adva! - A gyász, bár önmagában sok fájdalommal jár, mégis egy szép időszak. Emlékeztet bennünket arra, hogy az időnk véges itt a földön, hogy egyszer mi is meg fogunk halni, s hogy a halál az élet velejárója. Addig szeressük a másikat, addig bocsássunk meg, vagy kérjünk bocsánatot, addig legyünk hálásak, amíg megtehetjük. Semmiféle koszorú vagy gyászbeszéd, síremlék vagy puccparádé nem pótolhatja azt, amit elmulasztottunk megtenni. A haldokló mellett állásunk, közös imádságunk, s a halott eltemetése méltó és tiszteletteljes befejezése lehet egy földi életnek, lezárása egy korszaknak, s első lépése a további életünknek.