Némethné Baksa Eszter úgy adja tovább a meséket és anekdotákat, ahogy azokat a szüleitől tanulta

Némethné Baksa Eszter, az Őrség mesemondója érzékelteti a fenti szavakkal, honnan is kapta az indíttatást ahhoz, hogy tréfás élettörténetekkel, anekdotákkal szórakoztassa a hallgatóságát. A Magyar Kultúra Lovagja címmel is kitüntetett hagyományőrző szerint ma már nem divat a mese, pedig szerinte a szülő-gyermek kapcsolatok sivárrá válásának egyik oka éppen a mesemondás hiánya.

- Nagyrákos, ahol élek, öt szerből áll, s mintegy háromszáz lakosa van - magyarázza. - A háromszáz lakos felének pontosan tudom a születési idejét, az évét talán mindenkinek, de azt is tudom róluk, hogy kinek ki volt az apja, anyja, testvére, keresztanyja, keresztapja, sógora, sógor-asszonya, ángyija, nászasszonya vagy komaasszonya. Ma sokan ezeknek a szavaknak a jelentésével sincsenek tisztában. A rokoni és családi kapcsolatokat még azoknak a falubelieknek az esetében is tudom, akiket sosem láttam, de a szüleim meséi alapján itt élnek a fejemben. A mesék nagyon fontos szerepet töltöttek be abban, hogy tiszteljük egymást, hogy tisztelettel beszéljünk a másikról. Ez ma már a családon belüli kapcsolatokra sem jellemző, hát akkor mire számítsunk az azon kívüliek esetében...

Baksa Eszti szerint az őrségi emberek nagyon szorgalmasak, de egyben zárkózottak is. Utóbbi tulajdonságukat a XX. század második felének eseményeire vezeti vissza, úgy fogalmaz: a határsáv megtanította őket arra, hogy csak egymásban bízhatnak. Ez a zárt közösség is hozzájárult ahhoz, hogy még erősebbé váljanak a családi és rokoni kapcsolatok.

Némethné Baksa Eszter hagyományápoló tevékenységét Magyar Kultúra Lovagja címmel is elismerték Fotó: Gyuricza Ferenc

- Elmondok két történetet, egyiket saját szüleimről - sorolja. - Anyukám őriszentpéteri volt, és egyszer valamiért haza akart menni a szüleihez. Igen ám, de nem volt határövezeti engedélye, így a határsávba nem tehette volna be a lábát. Ezért az apám, aki igen furfangos, kópés ember volt, azt mondta neki, hogy „fogjuk a gráblát meg a vellát, aztá' e'menünk a csaritnak, átmennünk a kiserdőn, aztá' má' ott is vagyunk". Így is tettek, mintha csak a mezőre mentek volna dolgozni, de közben át kellett kelniük a majdnem teljesen száraz Disznósi-patakon is. Mindez május-június környékén volt, s míg odaát jártak Őriszentpéteren, jött egy tavaszi zuhé, egy hatalmas vihar. Az esővíz teljesen feltöltötte a patakot, így a hazafelé úton azon kellett átkelni. Édesanyám folyamatosan sipákolt, hogy ő nem mer belemenni a vízbe, mert elsodorja az ár. Hiába ment elől az apám, hogy mutassa, hova kell lépni, az anyukám akkor, sem mert belegázolni a vízbe. Erre az apám, aki talán hetven kiló volt, felvette a hátára a kilencven kilós anyukámat, s úgy vitte át a patakon. Nem mertek más merre menni, mert féltek, hogy valaki meglátja őket, s szól a határőröknek.

A másik történet a Nagyrákosról elsőként kitelepített Cseke Gyuláról és feleségéről szól, akiknek három évet és három hónapot kellett eltölteniük a hortobágyi kényszermunkatáborban.

- A teljes családot elvitték a Hortobágyra - idézi vissza a mesemondó. - Közülük az akkor már majdnem 80 éves Roza ángyi tért haza először, Gyula bátyámat és Eszti nénémet a határsávba nem engedték vissza. Ezért ők sokáig Andráshidán laktak, csak a hatvanas években költözhettek haza. A kényszermunkatábor keseredetté tette őket, Gyula bátyámnak nagyon fanyar humora alakult ki. Valamikor a hetvenes évek közepén történt, hogy mindketten az udvaron dolgoztak, amikor az utcában megjelent két biciklis. Eszti néném hosszan nézte őket, majd gyanakvóan megkérdezte: vajon kik ezek az idegenek. Gyula bátyámnak persze ugyanúgy fogalma sem volt róla, ám a szomszéd, hallva a beszédjüket, megjegyezte, hogy biztosan turisták. Erre Gyula bátyám: „Annak idején Rákosi engem is elvitt turistaútra, azóta ezt a műfajt nem szeretem!" Rengeteg hasonló történetet ismerek, ezek nagy része szájról szájra terjedt, én is úgy adom tovább, ahogyan az anyukámtól hallottam. Talán le is kellene jegyezni őket - folytatta Némethné Baksa Eszter. - Néhány éve Bognár Róbert műfordító és Laczó László költő-műfordító felkérésére megkezdtem a hangfelvételek rögzítését. Házról házra haladva meséltem a történeteket, s 35-ig jutottam. Ebből született is egy sorozat a Mozgó világ című havilapban. Olyan házak lakóiról is meséltem, amelyek fizikailag már nem találhatóak ott, de én még emlékszem rájuk. Sajnos, egyelőre ennyire futotta, pedig még rengeteg olyan érdekes történet lenne, amit valami módon meg kellene őrizni az utókornak. Ezeket igyekszem mesélni mindenhol, ahova csak hívnak.