Összezárva, a Szent Korona alatt

2013. augusztus 22., 16:00 szerző: Varga Andor
komment
Hát megtörtént, aminek harminc év után éppen itt volt az ideje: leporolták, újra értelmezték Szörényi Levente és Bródy János klasszikus művét, az István, a király rockoperát.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Az RTL Klubon (nagy kár, hogy pont ott, a reklámszünetek jobban dühítettek, mint bármikor életemben) bemutatott előadás a legnézettebb műsor volt augusztus 20. estéjén. A felfokozott érdeklődésre garancia volt a darab, a rendező (Alföldi Róbert) és a veretes szereplőgárda. Az internetes fórumokon azóta tartó hisztérikus és végletes véleményözön (Alföldi isten, vagy isten csapása...) pedig a mai Magyarországon nem lephet meg senkit.

1983-as vendégek: Varga Miklós és Nagy Feró Trabanton érkezett

1983-as vendégek: Varga Miklós és Nagy Feró Trabanton érkezett (Fotó: szegediszabadteri.hu)

Nem mondom, az én agyam sem állt rá könnyen az újra. Az első néhány jelenetben csalódásként éltem meg, hogy a megszokott lovagos, kardozós, néptáncos manír helyett öltönyök, kiskosztümök és limuzinok jelentek meg a színpadon. Ebből a szempontból a fordulópontot a két „nagy öreg”, Varga Miklós és Nagy Feró színre lépése jelentette. Trabantos belépőjük „sokkja” ébresztett rá végleg: ez egy gyökeresen másik előadás, aminek az élvezetét csak elrontja a régihez való görcsös ragaszkodás.

Mit nyertünk és mit vesztettünk azzal, hogy az Alföldi Róbert vezette alkotó közösség újra értelmezte az első számú magyar rock-operát? Varga Miklós, Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, Victor Máté vagy Sebestyén Márta csillogó énektudását mindenképpen. De a 2013-as szegedi szereplőgárda teljesítményét hallva számomra az első számú tanulság nem az, hogy Feke Pál (István), Stohl András (Koppány), László Zsolt (Asztrik), illetve Udvaros Dorottya (Sarolt) mennyivel gyengébben énekel. Nekem az a felismerés volt a legfontosabb, hogy egy jó színész mennyivel több színt és jelentéstartalmat képes kihozni akár egy fél mondatból is. Vesztettünk aztán egy úgymond valósághű, történelmi felfogású előadást, ám a helyébe lépett élő, a mi korunkra mindennapi kérdéseire reflektáló értelmezés nem tekinthető kevésbé értékesnek. Sőt.

Az előadásnak rengeteg fontos, gondolatébresztő, szembesítő nagy pillanata volt, azt gyanítom, „első ránézésre” (és pláne tévén át) észre sem lehetett venni valamennyit. Feróék lelkesen lengetett papír nemzeti zászlócskái a fontos apróságok sorába tartoztak. Magas labdát csapott le a rendező, amikor az „Unom a politikát!” ártatlan dalocskát igazi dörgedelmes kiállássá változtatta. Nekünk, a népnek tanulságos, a mai politikai elitnek meg remélem (legalább) kellemetlen volt látni, ahogy „istvánék” és „koppányék” a tömeget ráncigálták kényük-kedvük szerint. Katartikus pillanat volt, amikor a véres csatajelenet után Géza (Blaskó Péter) visszatért a színre: sok történelmi személy élhetné át az arcára kiült döbbenetet –- mivé tették az országot, akik az ő nevében indultak harcba. A záró képben királyostul, urastul, katonástul, levert lázadóstul, hűtlen feleségestül a Szent Korona alatt fogságba esett magyarság pedig az előadás valódi csúcspontjának bizonyult. Bevallom, a különféle István, a király előadások végén sosem éreztem igazán helyénvalónak a nemzeti Himnuszt, de így énekelve ez is új értelmet nyert.

Alföldi darabja egy dolgot „vett el” tőlem ellentételezés nélkül: Géza fejedelem temetési jelenetét. Hogy a tökéletesnek nem nevezhető zenekari teljesítmény volt-e az oka, vagy az új értelmezés szólt-e közbe, nem tudom. De az elmúlásnak és a veszteségnek az a fájdalmasan gyönyörű töröksípos dala ebben a verzióban elvesztette hangsúlyát.

Többek közt miatta fogok az 1983-as István, a királyra mindig abszolút értékként visszaemlékezni.

Varga Andor

2013. augusztus 22., 16:00 szerző: Varga Andor

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...