Hírek

2016.12.22. 15:45

"Rózsa, érzem az illatát" - A Kanizsai Dorottya Kórház önkéntesei az ünnephez közeli napokat is a betegek közt töltik

Nagykanizsa - Van, amikor egy-egy simogatás vagy jó szó mindennél többet ér. A magány, a családtól való kényszerű távollét különösen tud fájni ilyenkor, a szeretet ünnepén. Még szerencse, hogy vannak, akiknek a másokért való cselekvés a lételemük.

Horváth-Balogh Attila

A nagykanizsai Kanizsai Dorottya Kórházban immár 8. éve működik a kórházi önkéntes segítő szolgálat, amely nívós munkájáért az Önkéntes Központ Alapítvány Az Év Intézményi Önkéntes Programja 2016 elismerését érdemelte ki.

– Önkéntesnek bárki jelentkezhet és várunk is jelentkezőket, azt szeretnénk, ha minél többen vállalnának segítő szolgálatot a betegágyak mellett – tudtuk meg Filákné Gábor Erzsébettől, aki a felnőtt önkéntes segítők munkáját koordinálja. Kolléganője, Csarankóné Gyergyói Judit a középiskolások munkáját hangolja össze – ugyanis az érettségi vizsgához kötelező közösségi szolgálat teljesíthető kórházi segítőként is. – Önkénteseink munkájukat a „közös jó" érdekében személyes indíttatásból végzik, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Fontos hangsúlyozni, hogy az önkéntes segítés kiegészíti, de semmiképpen sem helyettesíti az egészségügyi szakdolgozók, az orvosok, ápolók munkáját.

Filákné Gábor Erzsébet és Csarankóné Gyergyói Judit a nemrég átvett elismeréssel

A koordinátor hozzátette: jelenleg 15 önkéntesük van – ennél azonban sokkal többre lenne szükség, mert igény van rájuk. Ezt igazolják az egyik kórterem lakója, a muraszemenyei Strobl Jánosné által elmondottak is.

– Volt már szívműtétem, tönkrement a gerincem és épp egy évvel ezelőtt eltört a térdem is, azóta sokat fekszem bent, mert nem forrt össze. Biztos, hogy az ünnepekre se mehetek haza. Szerencsére, itt az ápolók mellett az önkéntes segítők is törődnek az emberrel – magyarázta láthatóan elérzékenyülve.

Sőt, a Kanizsai Dorottya Kórház igazán elszánt, önkéntes segítői, ha arra van szükség, még az ünnephez közeli napokat is a betegek közt töltik. Ugyanis sok páciensnek nincs hozzátartozója, vagy távol élnek a rokonai, s a szeretet ünnepén az ő vállukra ólomsúlyként nehezedik a magány, amit tovább fokoz elesettségük.

Horváth Rózsa vizet ad Strobl Jánosnénak

– Nyolc éve, az önkéntes szolgálat indulása óta veszek részt a munkában, volt kórházi dolgozóként (adminisztratív vonalon tevékenykedtem); egy nyugdíjas találkozón értesültem először erről a dologról – hallottuk már Galambné Ruttkay Beatrixtól, az egyik önkéntestől. – Az akkori ápolási igazgató kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem az önkéntességhez, mire én igent mondtam. Aztán egy ideig csend volt, s egyszer csak szóltak, hogy most indul, ha gondolom, jöhetek. És én jöttem.

Társa, Horváth Rózsa szintén 8 éve erősíti a kórházi önkéntesek táborát.

– Van, hogy egy héten kétszer is befutok, és akkor olyan 4-5 órát dolgozom itt – árulta el. – Egy újsághirdetésben olvastam a szolgálatról, s rögtön jelentkeztem is. Nekem semmi kapcsolatom nem volt korábban a kórházzal – hacsak annyi nem, hogy súlyos betegségből sikerült felépülnöm az itteni orvosok és ápolók segítségével. Az elején nem volt könnyű, nehezen viseltem, amikor egy beteget, akivel tegnap még beszélgettem és vigasztaltam, elveszítettünk. Hozzászokni máig nem tudtam ehhez, de elviselem, mert menni kell tovább. És most már azt is előre tudjuk, ki fog meghalni hamarosan az osztályon – a halál látszik az emberek szemében.

Galambné Ruttkay Beatrix a murakeresztúri Pratnemer Ivánnénak, Magdus néninek segít fésülködni
Fotó: Horváth-Balogh Attila

– Engem is megvisel, ha valaki elmegy – erősítette meg Galambné Ruttkay Beatrix. – Pedig én csak heti egyszer, csütörtökönként jövök. Általában a betegek etetése a feladatom, segítek nekik öltözni, megfésülöm őket és természetesen, beszélgetek velük. A pszichiátrián dolgozom és az ottani betegeknek nagy szükségük van arra, hogy valakinek kiadják magukból mindazt, ami a lelküket nyomja. Aki hajlandó a beszélgetésre, annak láthatóan jót tesz – és bevallom, nekem is, jó érzés, amikor megfogják a kezem és azt mondják, Beatrix, ne menjen el, maradjon még, olyan jó beszélgetni. Olyankor érzem: nem hiábavaló, hogy itt vagyok.

– Némelyek felépülésük után is tartják velünk a kapcsolatot – vette vissza a szót Horváth Rózsa. – Volt, aki elhívott a szerette temetésére – én az ismerősök között akartam „elbújni", de a hozzátartozók ragaszkodtak hozzá, hogy közöttük álljak... A másik kellemes emlékem: volt itt egy öreg néni, lehunyt szemmel pihent az ágyában, amikor a kórterembe léptem, s azt mondta, maga az, Rózsa? Döbbenten kérdeztem tőle: honnét tudja, hiszen meg se szólaltam. Mire ő: érzem az illatát... Hát kell ennél több?!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!