Hírek

2016.02.13. 16:57

Szerelmes szokások, avagy a ''magyar Valentin-nap''

Az utóbbi egy-két évtized során hazánkban is elterjedt a Valentin-nap, mint a szerelmesek ünnepe.

Mikó-Baráth György

Boltok feldíszítve, szívecskék minden kirakatban. E látványon felbuzdulva, kíváncsi voltam, még az észak-amerikai „ünnep” beköszönte előtt (kezdetben ugyanis Franciaországban, Belgiumban, Angliában, s Észak-Amerikában tartották a szerelmesek napjaként számon), milyen szokások voltak köthetők február 14-hez, s az utóbbi évszázadokban miként is állt a magyar társadalom a szerelemhez.

Kezdésként tisztáznunk kell, hogy február 14. a katolikus naptár szerint Szent Bálint napja. Akiről e napon emlékezik meg az egyház, itáliai ókeresztény vértanú volt. Legendája szerint egy pogány fejedelem azt mondta neki, hogy hisz, ha vak leányát meggyógyítja. Erre Bálint püspök „imádságot tevén megvalósítja ő vak leányát”. Volt azonban egy másik Bálint is, szintén szent püspök, akinek ereklyéi a passaui székesegyházba kerültek. A két szent alakja főleg a germán népek tudatában eggyé olvadt. Bálint jeles februári ünnepe és hagyománya voltaképpen a passaui székesegyház szentjét idézte, s így van ez hazánkban is. Bálint már a középkori magyar naptárakban, misekönyvekben is előfordul, ünnepét tehát őseink számon tartották. Több népi hiedelem is köthető Bálint napjához. Jó napnak tartották a kotló sikeres ültetésére. Hideg, száraz idő esetén jó termést reméltek. Facsemetét is szívesen ültettek Bálint napkor, abban bízva, hogy akkor hamarabb erősödik meg. S, ha már szerelem, szintén magyar hagyomány szerint e napon választanak párt a verebek

De a szerelemhez, házassághoz merőben másként álltak még körülbelül száz évvel ezelőtt is. Előfordult, hogy a leendő házastársat már gyermekkorban kiválasztották. Több adattal is alátámasztható, hogy a szülők kiszemeltek saját gyerekükhöz korban és anyagi helyzetben hozzáillő gyermeket, s azután mintegy egymásnak nevelték őket. A házasulandóknak legalább a serdülőkoron túl kellett lenniük, s lehetőleg korban is egymáshoz illeniük. A legényeknek néhány évvel idősebbnek illett lenniük. Kötötték őket a vallási előírások is, lehetőleg azonos felekezethez tartozók közül választottak, saját vallási körükön belül maradtak.

A kényszerű szülői párválasztás ellen Erdélyben és a mai Magyarország egyes területein is szokásszerű lépés volt a leánylopás. Ez volt az egyik lehetősége azoknak a fiataloknak, akik a házasságkötésüket nem akarták végigvinni. Ez gyakori lehetőség volt a szülők elleni lázadásra is. A folyamat a következőképpen zajlott: egy este a legény, barátaival megleste a leányt, több-kevesebb, vagy színlelt erőszakkal elkapták, s guzsalyát (gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is díszített rúd, melyet a fonásnál használtak, a szépen díszített guzsalyt szerelmi ajándékként is készítethette a legény a lánynak) kettétörve szekérre rakták, elhajtottak vele egy távolabbi községben élő bizalmi emberükhöz. Itt a legény és lány együtt háltak, s néhány nap múlva előjöttek. A lány asszonyosra változtatta hajviseletét. A szülői akarat ellenére elszökött lányt, az apja keményen megbüntette, gyakran meg is verte, de ritkán kényszerítették haza a legénytől. Rendszerint megkötötték hamarosan a házasságot, csökkentett formaságok között, lakodalom nélkül.

A korábbi időkben, mikor még a szingli élet nem követendő példa volt, s a karrier sem állt szinte minden előtt, a magyar társadalom nem igazán támogatta, ha egy nő túl sokáig férj nélkül maradt. A farsang adott alkalmat (amibe a Bálint-nap is beleesik) arra, hogy tréfásan, olykor durván figyelmeztessék azokat, akik ugyan már elérték a megfelelő kort, de mégsem mentek férjhez. Az egyik legérdekesebb ilyen szokás volt, hogy egy tuskót nagy zajjal végighúztak az utcán, majd a vénlányok ajtajára kötötték vagy a kapujához támasztották. Ennek egy változata, mely szerint a legények felkeresték a lányos házakat, két ember húzta a tuskót, a harmadik nyomta, és valósággal felszántották a ház földjét.

Göcseji leírás is maradt fent, hála Gönczi Ferenc áldásos munkájának, hasonló szokásról. „Éjjel némely községben a legények a lányos házak szobaajtaja elé nagy tuskókat raktak, s ezeket az ajtókilincsre is rákötözik, hogy a leány, akinek először illik felkelni és a dolgok után nézni, ki ne tudjon jönni. Ez a lányra nézve figyelmeztetés volt, hogy nem ment férjhez, hát húzza a tuskót.”  A vénlánycsúfoló szokások közül leginkább a színjátékszerű állakodalom, a rönkhúzással egybekötött tréfás lakodalom volt elterjedt. Ezt a szokást főként a Dunántúlról jegyezték le a néprajzkutatók. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy sok zalai faluban ez a szokás még a mai napig él! Eredetileg az állakodalom rendezésére akkor került sor, ha a farsang időszakában egyetlen lakodalmat sem rendeztek.

A kulturális globalizáció eredményeként, ma már Magyarországon is egyre többen tartják február 14-ét Valentin-napnak, azaz a szerelmesek ünnepének, bár a fiatalok között is elég megosztó jelenség. Mindenkinek szíve joga dönteni, de kár lenne elfelejtkezni a sok-sok évvel „idősebb” Bálint-napról!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!