Szőke Miklós egykori juhász élete nagy tettéről és a máról

A Kápolnapusztai Bivalyrezervátum fogatosával, Szőke Miklóssal a Kis-Balaton szélénél, közvetlenül a víz mentén poroszkálunk a két szürke húzta kocsinkkal. Megkérdem Miklóst, a bivalyok bemehetnek-e a vízbe, mert ezek az állatok igen szeretek dagonyázni a nagy melegben?

- Hogyne, nem nehéz velük bánni, igen kezes állatok, ha nem idegesítik fel őket – mondja, s mintha csak magának mormolná  – Tereltem én ennél sokkal több állatot is, azokkal sem volt baj – teszi hozzá.

- Az hol volt? – kérdem, jelezvén, minden szavára figyelek.

- Elhajtottam több mint ezer birkát a kecskeméti repülőtérről Somogy megyébe. Ahhoz hasonlót  kevesen tettek – csillan fel a szeme, mert megkérem, mesélje el ennek történetét...

Szőke Miklós a megyeszéli, ma Zalakomárhoz tartozó  Ormándpusztán lakik, ahol többen is juhászkodtak egykor. Nagyatádon volt általános iskolás, de 15 évesen otthagyta a tanulást. Ormándpuszta a rendszerváltás előtt országosan is látogatott hely volt, itt található ugyanis az egykori Somssich-kastély, ami a háború után a SZOT iskolaszanatóriuma, majd gyermeküdülője volt, sok ezer gyermek gyógyult itt  az ország minden részérből, amíg a kastély magánbirtok nem lett. Szőke Miklósnak azonban nem sok köze volt mindehhez, az ő sorsa az volt, hogy az iskolát követően azonnal juhász legyen.

- Az apám is juhász is volt, meg az ő apja is, sőt a dédapám is. A jó sorsom úgy hozta, hogy már tizenhat évesen országosan ismert juhász lettem. Elszegődtem Mucsics Mihály juhászhoz, aki rám bízta, hogy hajtsam el a nyáját a kecskeméti repülőtérről a somogyi földekre. Ezeregyszáztizenhat birkát kellett átterelnem az Alföldről erre a vidékre. Nem ment ám ez egyik napról a másikra! Hetvenkilenc októberében indultam és nyolcvan május 26-án értem el arra a somogyi legelőre, ahol átadtam a nyájat.

- Teljesen egyedül volt ennyi állattal?

- Minden héten jöttek utánam. Hoztak élelmet meg tiszta ruhát. De az állatokkal csak én foglalkoztam. Persze legeltetve jöttünk. A téesz időkben októberre már meg volt a betakarulás nagyja, a földek üresen álltak, el lehetett tölteni akár egy hetet is egy arra alkalmas legelőn, vagy learatott gabona, kukorica földön. Két igen kezes segítségem volt, egy komondor és a pulikutya. Értették a dolgukat. Meg volt egy szamaram is. Az vitte a málhát, a sátrat, meg egyebeket. A sátor egy katonai sátorlapból állt,  volt hozzá hat vasrúd, szinte egy pillanat alatt fel tudtam állítani. A gond csak akkor volt, amikor hó esett. Micsoda tél volt pont akkor! Amikor a hó miatt nem lehetett menni, etettem az állatokat.

- Több mint ezer birkával hogy ment át falvakon, városokon?

- A nagyobb helyeket megkerültem a mezőkön. A kisebb falukon meg áthajtottam az állatokat. Általában éjjel, mert, főleg amikor már melegebb lett a birkát nem lehet hajtani, ilyenkor ugyanis összetömörülnek az állatok és nem mozdulnak. Nappal legeltettem, őriztem őket. Bizony, igen hosszú egy ilyen nyáj, volt úgy, hogy ötszáz, sőt hétszáz méterre is elnyúltunk. Amelyik birka lesántult azt meggyógyítottam, persze volt, hogy el is hullott állat. Egy ilyen esetre jól emlékszem, mert majdnem rajta vesztettem. Egy út közbeni cimbora, mert ilyenek mindig segítettek, azt mondta, hogy húzzam félre a döglött állatot az ágak alá. Meglátta azonban ezt egy ottani mezőőr és rám hívta  rendőröket. Na ez a cimbora elment velük megbeszélni a dolgot a kocsmába, én meg már messze jártam.

- Hogyan születtek útközben a húsvéti bárányok?

- Amikor az elletés volt, már elértem Somogyba, Nagybajomra, s ott hosszabb időre megálltunk. A bárányok zöme ott született meg. Útközben meg vitte a kicsiket a szamár, ott csináltam helyet nekik, meg vittem őket én magam is. Egyébként három naposan már mentek a kicsik az anyjuk mellett. Ha jól emlékszem több mint kétszáz ellés történt. Szépen megoldottam mindent, juhász berkekben híre ment ennek a terelésnek, beszéltek róla. Aztán mi lett a vége? Munkanélküli lettem. Ma már, ebben a világban különben sem lehetne ilyen hajtást produkálni. Mindenfelé villanypásztorok vannak, a földekre idegen nem léphet.

Szőke Miklóst kiközvetítették két műszakban dolgozni  Egerszegre a  baromfi feldolgozóba. Nem a műszakos beosztással és a nem is az ottani munkával volt a baja...

- Hozott, vitt bennünk a munkásjárat, a munka sem volt kibírhatatlan, hanem az ebédidő és a étkeztetés elviselhetetlen volt számomra. A fél óra ebédidő, a forró étel és a művezető folytonos ugráltatása tette be a kaput. Még le sem ültem a levessel, már rám is szólt a művezető, a Nusi néni, hogy siessen Miklós. Bevettem az első kanál levest, az olyan forró volt, hogy szinte megégette a számat. Elfutott a méreg és azt mondtam. Én ezt a levest szép nyugodtan megeszem Nusi néni és nem érdekel, hogy ez meddig tart. Addig lesz idejük kikészíteni a munkakönyvemet és a leszámolást, mert itt egy pillanatig sem maradok tovább. Ne vicceljen Miklós, ilyet nem tehet, mondta ő. De bizony tehetek és tettem is.

Szőke Miklós ezután az erdészetnél helyezkedett el, de mindvégig azt kereste, hogy kerülhetne állatok mellé. A fia hozta a hírt, hogy lesz helye a Balaton-felvidéki Nemzeti Parknál. Egy évet várt arra, hogy idekerülhessen, ez 2013-ban sikerült.

- Reggel hétre jövök, a munka a bivalyok etetésével kezdődik - mondja és teszi, amit a napi feladatsor diktál. Gondozza a lovakat, a két szürkét is, és viszi a kocsin a látogatókat a rezervátum területén.

- Számomra itt nem létezik munkaidő. Amíg el nem látjuk az állatokat, nincs hazamenet. Nyáron, még este kilenckor is itt vagyok ha kell. Sajnos a napokban kórházba kerültem, de ahogy onnan kijöttem, mondtam a háziorvosnak, hogy írjon ki dolgozni, mert nem bírom a tétlenséget, az otthonlétet. Hiányoznak az állatok, meg az a levegő, ami itt van. Az orvos mérges lett és azt mondta nem szabadna még jönnöm. Mondtam neki, abba betegszem bele ha nem jöhetek...

Megszólal a rádió-adóvevő, indulni kell a kocsinak. Miklós elszedi a kocsikázásra jogosító jegyeket, felsegíti az utasokat a helyükre, s vidáman int búcsút bakról. A két szürke elporoszkál a kocsizó vendégekkel a vízpart felé.