Újra küzdünk a szélmalommal

A La Mancha lovagja című  zenés színművet, melynek szövegkönyvét Dale Wasserman, zenéjét  Mitch Leigh, dalszövegeit  Joe Darion írta (fordítás: Blum Tamás) Magyarországon minden évadban bemutatják valahol. Szeged, Békéscsaba, Szolnok, de még a Sziget közönsége is láthatta az elmúlt két-három évben. A szomszédvár, Szombathely teátruma is műsorra tűzte, így akár össze is hasonlíthatjuk a Hevesi Sándor Színházban december közepén debütált változattal. A korosabbak pedig az 1994-es zalaegerszegivel is. (Kulcsár Lajos, Faragó András, Farkas Ignác és persze a rendező, Halasi Imre nevét idézzük, tisztelegvén az akkori teljesítmény előtt.)

Ezúttal a fiatalabbaké lett a színpad és a búsképű sztorija, igaz, akad a játszók közt,     akit már régóta  láthatunk a Hevesi színpadán, bár valószínűleg igazi főszerepben még soha. Érződik is a megilletődöttség. Szakály Aurél - hiszen róla van szó - alkatánál, életkoránál fogva szakít a korosodó, porosodó, reszketeg lábú, habókos lovag imidzsével, rajta keresztül a figura inkább a fiatalabb, hősleg  álmodozókhoz van közel. A korlátozott hangi adottságok tudomásul vétele mellett kapunk tőle egy érzelmes figurát, mely erősen küzd az ellen, hogy belecsússzon az érzelgősségbe. Szakály ezt a problémát korábbi szerepeiben is humorral, helyzetkomikummal oldotta meg, s úgy tűnik, a darab rendezője, Pinczés István is  bátorította ez irányba. Nemcsak őt, valamennyi színészt, a közönség pedig hálás a beépített kacagtató közjátékokért.

Pedig a történet... enyhén szólva se vidám. A legnagyobb spanyol író, Cervantes (1547-1616) regényéből készült librettó a maga életéből és a körülötte lévő világból elvágyódó nemes úr pikareszk vándorlása. Míg magát nevetségessé teszi, addig a környezetét legalább részben ráveszi arra, hogy az ő szemével lásson. Szépnek a rútat, hősinek a kisszerűt, ártatlannak a bűnöst, szűzinek a romlottat. Jó lenne azt gondolni, ez a világjobbító szándék kiárad, megtermékenyít, de hát csupán a hű szolga (Hertelendy Attila változatosan formált alakítása) és a belül  nagy nehezen Dulcineává magasztosuló Aldonsa, a szolgáló hiszi el, lehetséges "győzni, hol nem győztek még". (Misurák Tündével láttam, ő mintha a Színésznők című darabból hozta volna át az ott amúgy nagyon szépen megoldott figurát. Idővel biztos finomodik a nagy elánnal,  erőből előadott áriák sora, a kevesebb több.)

Kormányzóként, fogadósként  Bálint Péter sajnos adós marad a beleérző képességű, a szegény bolondot toleráló attitűddel,  Bellus Attila borbélya viszont  a legeredetibb commedia dellşarte hagyományokat idézi, kidolgozott jelenet az övé. György János,  Gulyás Hermann Sándor kevesebbet, Andics Tibor, Kató Balázs többet tesz a szerepébe.  A rétegzett díszlet és a még jobban egymásra  pakolt jelmezsor igazán fantáziadús, Takács Lilla, Húros Annamária ötleteit dicsérni érdemes,  szintúgy a mozgást (koreográfus Stefán Gábor). És persze a zenét. A zenekart  Máriás Zsolt  vezényli.

A rendezés? Alázatos a mondanivalóhoz, sztorihű, történetmesélő. Vagy inkább kevéssé eredeti és  gondolatgazdag. Vagy nem tehet arról, megint sajnálhatjuk: nem sikerült, csak  a tükör  által homályosan látni.