˝A bizalom útjait építem˝ - Beszélgetés Varga László püspökkel

Az atya Kaposváron, a „munkahelyén", a Szent Imre plébánián fogadott minket. A plébánia szerény, nem hivalkodó – épp, mint a lakója.

– Váratlanul ért, meg nem is a püspöki kinevezés – bocsátotta előre Varga László, aki éveken át a most leköszönő kaposvári megyéspüspök, Balás Béla általános helynöke volt, így aztán töviről hegyére ismeri az egyházmegyét. – Azért nem ért váratlanul, mert folyamatosan ment a találgatás, hogy vajon ki lesz az új püspök; és én is szerepeltem a hívek által javasoltak között. Annyiban pedig váratlan volt, hogy a Szentatya másfél évet várt (ennyi ideje adta be nyugdíjazási kérelmét a 75. évét betöltő Balás Béla) az új egyházmegyei vezető kinevezésével, és már azt gondoltuk, mostanában nem is lesz új ember.

– Balás püspök úr magasra tette a mércét. Nem tart ettől kicsit sem?

– Jézus Krisztus ugyanaz. Tegnap ma és mindörökké. Ő választott ki, tőle kaptam a küldetést, ezért hiszem, hogy vele meg tudom csinálni. S abban is bízom, hogy a Szentlélek is ugyanúgy hűséges társam marad az úton, mint ahogy velem volt plébánosként is.

– Úgy hírlik, szeret formabontó lenni, más szemlélettel dolgozni, evangelizálni, mint ami a társadalmi elvárás.

– Amikor bekerültem a püspökségre, mint irodaigazgató, akkor azt kértem a püspök úrtól, engedje meg nekem, hogy plébános maradhassak, ne kelljen beköltöznöm a hivatalba, mert szeretnék kapcsolatban maradni a közösséggel, a hívekkel. A másik kérésem pedig az volt, engedje meg azt is, hogy a papokat látogassam. Ő mindezt lehetővé tette és ez nagy ajándék volt számomra. Ha valamelyik atya megkérdezte, hogy miért csinálom, hiszen ez nem kötelező és az irodaigazgatók nem is szoktak ilyesmit, én azt válaszoltam: építem a bizalom útjait.

– Nem könnyíti meg a dolgát, hogy országszerte gondot okoz a paphiány.

– A Kaposvári Egyházmegyében a tavalyi volt az első olyan év, amikor nem volt papszentelés és jelentkező sem a szemináriumba. Azt hiszem, hogy ez kihívás, illetve meghívás arra, hogy egyre nagyobb teret adjunk világi segítőinknek, a diakónusoknak, hitoktatóknak, hiszen kevés pappal nem tudjuk megfelelően ellátni a lelkipásztori munkát. Továbbá meg kell találnunk az evangelizáció új útjait, például az internet segítségét, hogy a fiatalokat is meg tudjuk nyerni Krisztus ügyének. Bízom a fiatalokban, akik erre sokkal alkalmasabbak, mint az én generációm, mert mi már csak a virtuális világ használói vagyunk, ők azonban benne élnek.

– Biztos vagyok benne, hogy a paphiányt mérsékelné a cölibátus eltörlése.

– A hivatáskrízis szerintem nem a cölibátusból fakad elsősorban, hiszen a házasságok is válságban vannak. Nagyon kevés a házasságkötés. Azt gondolom, a hittel van probléma, az emberek nem tudnak elköteleződni, mert manapság sokkal inkább a tapasztalat a döntő és nem Isten szava, a kinyilatkoztatás. Ha utóbbihoz viszonyítva mérnénk a valóságot, teljesen más lenne a helyzet. Mi viszont fordítva csináljuk, mindent a tapasztalatunk, a tudásunk alá rendelünk – a hitet is. Felnőtt egy olyan generáció, amelyik fél elköteleződni és rettentően magányos. Nem merik odaszánni az életüket Istennek, de még a másik embernek, a társnak sem. Ez jellemző egész kontinensünkre, Európa a hit krízisében vergődik. A mai ember elfelejtett szemlélődni és visszanyúlni néha a forráshoz, Jézus szavaihoz, márpedig a szemlélődésből, a csendből kellene, hogy induljanak a cselekedeteink. Igaz, hogy imákat mondunk, rengeteg imánk van – csak éppen nem tanultunk meg imádkozni, jelen lenni és kapcsolatban lenni a Jóistennel.

– Ha már a tartalom nélküli kereszténységet említette... Gyakran látom, hogy amikor a hívek jönnek ki a szentmiséről, irgalom nélkül mennek el a templomajtóban kéregető, a földön ücsörgő koldus mellett. Jól van ez így?

– Az, hogy a legszegényebbek nincsenek jelen az egyházban, a templomainkban, azt is jelenti, hogy valamit rosszul csinálunk. Nekem különös ajándék volt, hogy amikor épp csak elkezdtem teológiai tanulmányaimat, rögtön találkozhattam sérült, légzésbénult, mozgássérült, fogyatékkal élő emberekkel. Aztán rendszeresen jártam hozzájuk, amiért hálás vagyok nekik, mert megtanítottak szeretni. Ráébresztettek, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint ők és ugyanúgy rászorulok az irgalomra, mint azok, akiknek ezt én próbálom közvetíteni. A nyolcvanas években részt vettem egy római konferencián, ahol Teréz anya előadása alatt kaptam egyfajta belső indíttatást, hogy osszam meg az életem a szegényekkel. Nem tudtam, hogy kell, először azt kértem a püspökömtől, hadd mehessek el Ipolytölgyesre, az értelmi sérültek intézetébe, mert ők a legszegényebbek, abszolút kiszolgáltatottak. A püspök nagyon megörült, végre itt egy pap, aki mozdulni akar – hát akkor irány Somogysámson... Így kerültem Várpalotáról Somogyba, ahol egy hatalmas üres plébánia várt, és egy sérült lakott benne: én. De nem bántam, mert biztos voltam benne, ha valóban Isten ötlete, hogy osszam meg a szegényekkel az életem, akkor meg fogja valósítani. Egyszer csak levelem jött. Egy 100 százalékosan béna férfitól, Jóskától, akit még Várpalotáról ismertem. Valakivel íratott nekem, hogy meghalt az édesanyja, aki ápolta, ezért keressek neki egy olyan szociális intézményt, ahol imádkozhat is. Megígértem neki, hogy segítek. Azt még nem tudtam, hogyan és letérdeltem az Oltáriszentség elé, gondoltam, az imádság nekem is segít. S akkor az üres templomban valaki szólt hozzám: miért nem fogadod be? Nemigen akartam, mert beteg volt a gerincem és az emelgetést nem viselte jól. Beszéltem a lelki vezetőmmel, hogy mit tegyek, ő pedig elküldött a püspökömhöz, hogy az majd megmondja, mi legyen. Fel is kerestem Szendi József püspök urat, hogy szeretném magamhoz venni Jóskát és akkor már más sérülteket is, lehet-e? Ha igen, engedje meg, hogy a plébánián legyen egy kápolna, mert a sérültek nem tudnak bemenni a templomba, ahol ráadásul hideg is van. A püspök felállt, átölelt és azt mondta: ez a jövő egyháza, a szegények és az eucharisztia! Mindenben segíteni foglak. A szüleim megrémültek, azt mondták, ha emelgetni fogom Jóskát, lebénulok. Mire én azt válaszoltam: ha én az Úré vagyok, a gerincem is az övé, és ha küldetést adott, erőt is ad hozzá. Addig minden évben legalább kétszer kidőltem a gerincemmel. Abban a 7 évben, míg Jóska élt, semmi bajom nem volt. Aztán jött Zozó, egy fiatal, 16 éves állami gondozott a fővárosból. Ő azt kérte, hadd jöhessen el hozzám csak két hétre, mert nagyon depressziós. A két hétből 4 év lett, nem akart visszamenni az intézetbe, de hát végül muszáj volt neki. Amikor kérdeztem Jézust, hogy ezt folytassam-e, vagy más utat akar kijelölni számomra, kineveztek kórház- és börtönlelkésznek. Így lett egyszerre 600 „sérültem"... Mindkettőt évekig csináltam.

–Mit választott püspöki jelmondatául?

– Egyetlen szót: irgalom. Úgy érzem, erre, a szegények szolgálatára egyszerűsítette le az életem a Szentlélek.