A történelem nem megfoghatatlan tudomány

Az elmúlt napok folyamatos ünnepléssel teltek Tantalics Béla számára, hiszen kilencvenedik születésnapja apropóján nemcsak családtagjai, tisztelői és barátai keresték fel otthonában, de az általa alapított Honismereti Egyesület külön rendezvényt is szervezett a titkári feladatokat ellátó helytörténész köszöntésére. A Zala megyei kisközségben, Bagladon született Tantalics Béla azt mondja, a kilencvenedik születésnap az ünneplés mellett arra is jó alkalom, hogy egy kicsit összegezze életét, mérleget vonjon. Mi is ezt kértük tőle beszélgetésünk alkalmával.

- Én valóban hivatástudatból választottam a pedagógus pályát, az volt a célom, hogy szebbé tegyem mások életét - szögezi le rögtön az elején. - A szomszéd falu tanítója volt számomra az eszménykép, ő inspirált arra, hogy én is erre a hivatásra adjam a fejem. Nem volt könnyű döntés, hiszen szüleim azt szerették volna, hogy maradjak otthon gazdálkodónak, különösen édesapám szorgalmazta ezt. A XX. század közepén azonban elég válságos volt a helyzet, a parasztság sorsa sem alakult jól, ezért belátta, hogy a továbbtanulás jó alapot teremthet a boldogulásomhoz. A II. világháború azonban közbeszólt, a tanulmányaimat meg kellett szakítanom, leventeként magam is kikerültem a frontra, s már annak is örültem, hogy onnan élve hazatértem. A pedagógusi pályámat végül a tanítóképző befejezését követően, 1947-ben kezdtem meg.

Tantalics Béla egyik legutóbbi munkájával, egy szlovén és magyar nyelven kiadott történelmi fotóalbummal (Fotó: Gyuricza Ferenc)

Tantalics Béla azt mondja, abban az időben, amikor hivatást választott, a tanító megbecsülése - mind anyagilag, mind erkölcsileg - egészen más volt, mint napjainkban. A falusi tanítókat, akik általában a kántori feladatokat is ellátták, a közösség legmegbecsültebb tagjai között tartották számon, s fizetésük is ennek megfelelően alakult. A II. világháború után azonban e tekintetben is komoly fordulat következett be, Tantalics Béla mindezt részben a kommunista rezsim számlájára írja. Ismeretei szerint a pártfőtitkár Rákosi Mátyás személyes okok miatt haragudott a pedagógusokra, ezért alacsony szinten húzta meg bérüket, ez napjainkig hatással van a fizetésekre. Emellett a múlt század második felében a szakma felhígult, vagyis olyanok is pedagógusokká váltak, akikből hiányzott a hivatástudat, vagy szerényebb képességekkel rendelkeztek.

- Mindezek ellenére sokáig azt gondoltam, semmi sem tántoríthat el a pedagógus hivatás mellől - folytatta a közben a két tanári diplomát is szerzett Tantalics Béla. - Ez így is történt, ám a nyolcvanas években a Zala Megyei Levéltárból felkértek egy helytörténeti munkára. Az oktatás és az írás nem áll távol egymástól, tudat alatt talán egy kicsit az is motoszkált bennem, hogy ezzel is lehet nevelni, tanítani a jövő nemzedékét, így dr. Degré Alajos invitálására és biztatására végül igent mondtam. Így készült el első könyvem, ami nemcsak rádöbbentett rá, hogy az írásos anyagnak milyen nagy hatása van, de elismerő reakciókat is kiváltott, főleg a megyei, majd később az országos szakemberekben. Addig is sokat motoszkált bennem, hogy jó lenne valami nyomot hagyni magam után, e tekintetben a helytörténet-kutatás sokkal több lehetőséget tárt fel előttem. Ahhoz, hogy ki tudjak teljesedni benne, nagyon sok segítséget kaptam a levéltár korábbi igazgatóitól, a már említett dr. Degré Alajostól, illetve dr. Gyimesi Endrétől, továbbá Fülöp Istvántól, valamint dr. Németh Józseftől is, de mindig igyekeztem országos szakemberek véleményét és segítségét is kikérni, amit meg is kaptam. A legtöbb támogatás azonban a páromtól érkezett. Én paraszti sorból kerültem ki, ő polgári családból származott. Sokkal olvasottabb, kulturáltabb volt nálam, akinek mind a helyesírásában, mind a kifejezőkészségében voltak hiányosságai, így aztán a kezdetektől fogva rengeteget segített, tulajdonképpen ő volt az első számú lektorom. Többször átolvasta az írásaimat, stilisztikailag javítgatta, s bár voltak vitáink, de így utólag be kell ismernem, ha ő nincs, talán nem is lett volna belőlem helytörténész. Egy-egy vitás helyzetben mondta is, meglásd Béla, a lektor nekem ad majd igazat! A családom tehát sosem zúgolódott, mindig mellettem álltak. A párom sajnos 12 éve elhunyt, azóta az unokám, a fiam, az öcsém nyújtják ugyanazt a segítséget, míg a szakmai munkában továbbra is elsősorban a levéltárra, főleg Molnár András igazgatóra támaszkodhatom.

Tantalics Béla azt mondja, véleménye szerint attól lesz valaki jó történész, ha az olvasóival sikerül elfogadtatnia, hogy a történelem nem megfoghatatlan tudomány, éppen ellenkezőleg, tudja érzékeltetni vele, hogy saját őseinek sorsa is benne van a papírlapokra vetett sorokban. Ő a könyveivel mindig is erre törekedett.

- Nagyon szép elismeréseket kaptam a munkámért, sok mindenre büszke vagyok - tette még hozzá. - A kitüntetések közül leginkább a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztre. Az is nagyon megérintett, hogy átvételének másnapján dr. Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója, aki az 56-os forradalom ünnepének volt a szónoka Lentiben, ünnepi beszédét megelőzően, a pulpitusról gratulált, mire a hallgatóság soraiból hatalmas taps támadt. Büszke vagyok arra is, hogy nem tudok úgy végigmenni Lenti utcáin, hogy valaki meg ne szólítana. Már meglett korú asszonyok köszönnek rám: csókolom, tanár bácsi, ez persze a kilencven évnek is szól. S ha még egy dolgot megemlíthetnék, Párizs mellett van egy nemzetközi könyvtár, legutóbb oda is kérték a könyvemet. Úgy tűnik, talán tényleg sikerül valami jelet hagynom magam után...