Pogány Judit útja nem volt egyenes, pedig már gyermekkorában is tudta, hova tart

– Itt állunk – ha nem is éjnek évadján, de mindenképp este 8-kor, mindketten kissé fáradtan. A művésznő fellépésre várva, már teljes sminkben, nyoma sincs annak a csapzottságnak, amit 2 órája autójából kiszállva láthattunk volna, mégis megkérdezem, nem gondol néha arra, hogy jobb lenne ilyenkor már otthon heverészni ágyban, párnák közt?

– Maximum futó pillanatokra. Energiatakarékosságra törekszem, gördülőtalpú cipőben járok, kapaszkodom a lépcsők karfájába, modernül közlekedem, csak Pesten szabotálom el a GPS utasításait, ha ilyen messzire jövök, vadidegen úton, akkor szolgaian hallgatok rá, semmi önfejűség, ne hogy kitérőket csináljak magamnak, és kávézgatok, mint látja. Megkérhetem, hogy hagyja abba a kérdezősködést? Nem tudok összefüggően beszélni, míg a kollégája fotózgat – mondja komolyan a Kossuth-díjas, sok-sok éve rivaldafényben élő művész, akinek jellegzetes hangját, intonációját akkor is felismernénk, ha egy paraván mögül japánul kezdene el beszélni.

– Mesélje el kérem, hogy is lett ön színésznő? Mikortól tombolt önben az erre vonatkozó érzés, mikortól tudta, hogy színész lesz?

– Több részletben. Először egész kicsi koromban, amikor az általam hallott, vagy ismert mesékből különböző történeteket találtam ki, én osztottam a szerepet, én rendeztem és a főszerepet is természetesen én játszottam. Ez úgy tűnik, mint egy ártatlan gyerekjáték, nagyon sok gyerek átesik rajta, csak aztán a legtöbben kinövik. Néhányan meg – mint én is – úgy maradnak. Utána aztán sokféle szélsőséges családi tragédia ért engem, amitől nagyon-nagyon túlérzékeny, sérült, zárkózott, rejtőzködő gyerek lettem végül, de a színészkedés ezt feloldotta. Talán önterápia volt, olyanokat csináltam, hogy ifjúsági regényeket – hogy csak egyet említsek, például Szabó Magda A francia kislány című művét – dramatizáltam. És akkor az orosz tanárnőm segítségével meg is rendeztem az osztályban. Magyarul, persze hogy magyarul, az orosztanárnő is magyar volt, csak nagyon irodalomkedvelő és kifejezetten kedves természetű nő volt! Megrendeztem tehát, de nem játszottam benne, semmiben nem játszottam. Én csak írtam, dramatizáltam, rendeztem. Verseket is írtam, azt is mindig nálam kisebbek szavalták iskolai ünnepségeken, én magam nem mutogattam magam. De aztán középiskolában! Nem, már 7-8 osztályos koromban, már Kaposváron a MÁV nevelőintézetében, ahova a vasutas gyámom révén kerültem, ott például a Poldényi Endre Vadrózsa című gyermekoperájában már én voltam a vadász, ami úgy jöhetett létre, hogy nekem volt egyedül olyan magas hangom, mint amilyen a vadásznak a kotta szerint kellett.

– Hogy lett ebből a profi színész?

– Középiskolában már nagyon sok szavalóversenyre jártam – első díjak, meg minden – de aztán az élet úgy hozta, hogy nem tanulhattam tovább, meg eleve olyan középiskolába kellett mennem, amiből könnyen lehetett pénzkereset. Mert ugye minden gyerek nem tanulhat, nem mehet egyetemre.

– Miért nem tanulhatott, anyagi okokból?

– Anyagi okokból, igen. A gyámomnak is eleve volt két gyereke, és jöttünk mi ketten a bátyámmal, és a bátyám 3 éves kora óta tudta, hogy ő orvos lesz. Az egész család erre készült. Ő ment az orvosi egyetemre, akkor a második gyerek nem mehet megint egyetemre, mert azt már nem tudták volna finanszírozni, és akkor én közgazdasági technikumba kerültem és el is kezdtem dolgozni érettségi után. De Békéscsabán volt ez a középiskola és mire én visszajöttem Kaposvárra, az ott végzettek elfoglaltak minden lehetséges munkahelyet. Akkor a gyámom révén a MÁV helyezett el Kaposmérőn az állomásfőnökségen, ahol volt 18 férfi, meg én. Ott aztán dolgoznom nem kellett!

Pogány Judit: – Túlérzékeny, sérült, zárkózott, rejtőzködő gyerek lettem végül, de a színészkedés ezt feloldotta. Fotó: Katona Tibor

– Hát most már mindent értek, a nagyszerű vasúti jeleneteket, kalauznőket!

– Jó világom volt, dolgoznom egyáltalán nem kellett, sőt minden hét végén másik családhoz voltam meghívva ebédre, a tenyerükön hordtak, na – de hát én tudtam, hogy én másra vagyok képes. Nagyon jó tanuló voltam, az Arany Dániel matematika versenyekről több oklevelem is van, felvettek volna felvételi nélkül olyan szakra, ahol matematika van. Tudtam én, hogy nem onnan a sínek mellől fogok nyugdíjba menni. S akkor még utána voltam nagyon rövid ideig bérszámfejtő, aztán a megyei bíróságra mentem dolgozni, mert úgy volt, hogy majd akkor levelezőn elvégzem a jogot. Aztán amikor az ember úgy belülről látja a dolgokat, akkor nagy kiábrándultság fogja el, amikor látja hogy hogyan folyik az igazság keresése. Úgy hogy a jogot is – bár elkezdtem – abbahagytam. Aztán Szombathelyre is jártam, népművelő-könyvtár szakra, csak aztán oda annyi átszállással lehetett elutazni, egy-egy konzultációra eljutni meg visszajutni, hogy lekéstem az egyik előadást. Akkor megintettek a színházban és akkor a Szombathelyt is abbahagytam. Mert ugye az volt, hogy közben én összetalálkoztam régi, kaposvári gyerekkori barátokkal és ott volt egy irodalmi színpad. 1965-ben Karinthytól Az emberke tragédiáját adtuk elő, és akkor Évike szerepét játszottam és nagyon-nagyon nagy, kirobbanó siker volt a Ki mit tud?-on. Akkor hívtak be Kaposváron a színházba meghallgatásra. Hát így ért célba az én kiskori színészkedési vágyam. Sínen voltam, de már nem a kaposmérőin.

– Volt a pályája során megingás?

– Sokszor, többször. Talán nem olyan sokszor, de többször is.

– Amikor azt mondta hőn vágyott hivatására, hogy ott hagyja a pokolba, megy bérszámfejteni?

– Igen. Például amikor már eljátszottam a Shakespeare Ahogy tetszikében a Rosalindát. Az pedig hát – a Júlia után – a színésznők álma. Tehát azon már túl voltam, de abszolút főszerepeket játszottam másban is, tehát totál vezető színész időszakot éltem meg ott Kaposváron, és akkor ott egyszer csak jött olyan két évad, amikor olyan erejű feladat, mint ez a Rosalinda, nem adódott.

– Ez múlott ott valakin, vagy más oka volt?

– Talán attól is függött, hogy ki mit szeretett volna rendezni, meg hát van egy műsorpolitika is. Kaposváron amúgy is az volt a divat hogy soha nem emberre, tehát nem színészre hoztak ki feladatot, hanem rendezőre. Hogy mit szeretnének rendezni. De jóval később láttam olyan papírfecnit is, hogy a rendező által egy adott darabhoz megjelölt színészek közül csak az én nevem lett áthúzva, és ott állt fölötte a direktor barátnőjének neve. Bár ezt akkor persze nem tudtam, de akkoriban például latolgattam a pályaelhagyást.

– Szerencsére nem így lett, s ma este itt önre vár most már az a közönség, amely anno kaposvári színészként ismerte meg. Milyen gondolatokkal szokott – vagy fog most – a pódium felé haladni?

Választ már nem kapok, a műsorvezető elragadja az interjúból Pogány Juditot, de én azt képzelem, ez jár a fejében: „Jaj, csak el ne botoljak... hogy nézhetek ki? Mit is beszéltünk meg a Turczival, mi lesz az antrém?"