Az élet szeretete minden bajon átsegíti - nemcsak mozgáskorlátozottságával, a rákkal is megküzdött

Neked természetes, ha meglátod a szívednek kedves embert, odaszaladsz hozzá, hogy megöleld. Megteheted, hiszen egészséges vagy: jók a lábaid. Tudsz futni. A karjaidban is van erő, így magadhoz tudod szorítani a szerettedet. Mégsem teszed meg azonnal, amint lehetőséged adódik rá. Inkább gondolkodsz rajta, mitévő légy.

Ami neked egyszerű dolognak tűnik, az Siposné Pócza Szilvia, a születése óta mozgáskorlátozottsággal küzdő kanizsai asszony és a többi sorstársa számára lehet, hogy sosem válik valóra. Szilvia mégis többre képes, mint te vagy én. Példát mutat erőből, kitartásból és hatalmas életszeretetéből. Számára sosem volt lehetetlen, megoldhatatlan helyzet. Annak ellenére sem, hogy kerekesszékben tölti a mindennapjait. Nehezen mozognak a lábai, egyensúlyi zavarai vannak és a kezei is sokszor rakoncátlankodnak. Ellenállnak az agya parancsának. A csupa mosoly középkorú asszony mégsem kesereg. Megírta élettörténetet, kíméletlenül őszintén. Azért, hogy erőt adjon azon társainak, akik a mindennapokban is hasonló nehézségekkel küzdenek, mint saját maga. Az egészséges emberek figyelmébe is ajánlja a Kis lépések könyve című kötetét, azért, hogy ne lehunyt szemmel, hanem segítő jobbal forduljanak mozgásukban akadályozott társaikhoz.

Fotó: Szabó Zsófia

– A Pető Intézet kért fel a könyv megírására, ahol három éves koromtól egészen az iskola kezdetéig éltem – mesélte Szilvia. – Ott tanítottak meg járni, fejlesztő képzésekre jártam, hogy a legalapvetőbb dolgokat – akár egy kanál kézbe vételét – önállóan is meg tudjam tenni. Sokat tanultam a fővárosban, bár abban a zárt közegben nem éreztem, hogy én más lennék. Hasonló gondokkal küszködtek ott mások is. Talán akkor tudatosult bennem, mégsem vagyok olyan, mint az egészségesek, amikor kikerültem az intézet védett burkából, az egészséges gyerekek közé.

Szilvia könyvében az iskolás éveitől kezdve egészen napjainkig életének minden fontos mozzanatát leírta. A bántást, a megkülönböztetést, amit idegenek miatt kellett elszenvednie. A „botlásokat”, amin még a két bot sem segített. S azt a csodát is, amit Isten és a vallás ad neki, minden percben. A beteljesült, immár huszonnyolc esztendeje tartó boldogságát, melyet élete párja, Zoltán mellett végre megtalált. A kiteljesedő örömet, amit gyermeke, Ádám születése hozott el az életébe.

– Nahát, úgy látom, ön terhes! – mondta akkor az orvos. – Biztos meg akarja tartani, az ön állapotában?

– Igen, szeretném őt. Mindennél jobban – válaszoltam.

– Jól meggondolta?

– Nem volt sosem kérdés, hogy akarom-e a kisbabánkat – jegyezte meg Szilvia beszélgetésünkkor. – Ugyanakkor később szembesültem azzal, amire áldott állapotomban még nem is gondoltam. Hogy nem tudok odafutni hozzá, ha szüksége van rám. Nem tudom felvenni, magamhoz szorítani, ha sír.

Habár szomorúságból, nehézségekből, könnyekből jócskán kijutott az asszonynak, azonban ő (nagy szavak nélkül, valóban) sosem adta fel. A kudarcok ellenére, sőt akkor sem, amikor nem csak mozgáskorlátozottságával, a rákkal is megküzdött. Legyőzött mindent, hite és szerető családja segítségével, ám sokat segít neki a Mozgáskorlátozottak Nagykanizsa Városi Egyesülete is, amelynek Szilvia régóta tagja.

– Isten alkotott olyannak, amilyen vagyok és jó vagyok így! Nem nyomorék, hanem különleges ember. A hitnek, a vallásnak köszönhetem az erőmet és az életemet.

Nem csak könnyekre fakasztanak a történtek. Olykor mosolyra is a humoros, egyúttal bölcs sorok.

„Bevásárolni voltunk a szokott módon. Ültem a kerekes székemben. Előttem a speciális bevásárló kosár, ami a kocsimra akasztható. A férjem tolt. Egyszer csak megszólal egy pici gyerkőc mellettünk”.

– Nézd, anya! – szólt a kisfiú az édesanyjának. – A néni egy igazi hintóban ül!

Én pedig, ezek után, boldog hintótulajdonosnak éreztem magam. Minden csak nézőpont kérdése ”