Csokonai Társaság a Felvidéken

E határon túli tanulmányutak a nemzetközi szakmai kapcsolatok építésén túl azt is szolgálják, hogy előkészítsék a Társaság következő évi konferenciájának programját is. A múlt évi, erdélyi „kirándulás” tapasztalatai nyomán ez év őszén különösen hangsúlyos lesz tehát az erdélyi tematika a rendezvényen. Az út résztvevői ebben az évben Tar Ferenc elnök (Hévíz), Pugner Ilona titkár (Hévíz), Bokányi Péter (Kőszeg/Szombathely), Hizsnyai Zoltán (Pozsony) Tari István (Óbecse) elnökségi tagok voltak, kiegészülve Katona Csabával (Bp.), az MTA BTK Történettudományi Intézet történészével. A kalauz szerepét a gömöri születésű Hizsnyai Zoltán vállalta magára. A Hévíz város önkormányzata és a helybéli Szent András Reumakórház támogatta út legelső állomása Szklabonya (Sklabiná) község volt, ha úgy tetszik: Mikszáthfalva, de mindenesetre Mikszáth Kálmán szülőhelye. A szülőház, amelyet 1968-ban sajnálatos módon elbontottak, már nem áll. Az az épület azonban, ahol a későbbi jeles író gyermekkorát töltötte, igen. Ez a községi temetővel szemközt emelkedő régi ház ad otthont annak a kiállításnak, amely a Pozsonyban (Bratislava) működő, a Szlovák Nemzeti Múzeumhoz tartozó Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma (Múzeum kultúry Maďarov na Slovensku) kihelyezett részlegeként tekinthető meg. A tárlat Mikszáth Kálmán életének és munkásságának legfontosabb állomásait mutatja be. Szívet melengető az, ahogy az idős úr, aki a tárlatot bemutatja az érdeklődőknek, beszél Mikszáthról. A kirándulás során mindvégig megtapasztalható karakteres tájszólás mellett főleg arra gondolunk, ahogy beszél az íróról. Az, hogy az Ipoly-menti palócok a magukénak érzik a még bőven aktuális mondandóval szolgáló monumentális életművet, süt minden szavából, gesztusából. Következő állomásunk még mindig az egykori Nógrád vármegye területén lelhető fel: Alsósztregován (Dolná Strehová) Madách Imre emléke előtt tisztelegtünk. A többnyelvű felirattal ellátott modern kiállítás elsősorban Az ember tragédiájára fókuszál, bár az első termek igyekeznek visszaadni azt a környezetet is, ahol a rövid életű Madách megalkotta világhírű munkáját (amellyel kapcsolatosan vétek nem megemlíteni Arany János hozzáértő igazításait). A tárlat bátran él azokkal az eszközökkel, amelyek egy modern kiállítást jellemeznek, előszeretettel használja a fény- és hangeffektusokat is, sőt a humor is része. Mindezek révén vélhetően a fiatalabb generációkat is sikerrel szólítja meg. Ezt követően értünk utunk első „igazi” gömöri állomására, Rimaszombatra (Rimavská Sobota). A mintegy 25 ezres lakosú város közel harmada magyar: itt a magyar szó teljesen hétköznapi, éppúgy, ahogy a szlovák. Gömöri túránkat egyébként végigkísérte a két-, esetenként háromnyelvű (a német a harmadik) környezet kívülről érkezők számára talán sajátosnak ható, ám helyben egészen természetes volta, ami részben a feliratokban, de főleg az élő beszédben érhető tetten. Rimaszombaton, ahol sajnos csak rövid időt állt módunkban eltölteni, Tompa Mihály és Petőfi Sándor szobra, valamint Hatvani István, a „magyar Fauszt” (ő és Tompa egyaránt a város szülöttei) emléktáblája előtt tisztelegtünk, de a történelem iránt érdeklődő ember számára különösen érdekes lehet a régi vármegyeháza 18. századi épülete, amely a főtér egyik díszeként ma könyvtárként funkcionál. Egy gyors rozsnyói vacsora után késő este érkeztünk szállásunkra, Várhosszúrétre (Krásnohorská Dlhá Lúka), a valamivel több mint 700 lakosú, magyar többségű községbe. A másnap első állomása, miután az autóból a távolból megcsodáltuk a pár évvel ezelőtt tűzvész áldozatául esett, de láthatóan már a rekonstruálás előrehaladott állapotában levő Krasznahorka (Krásna Hôrka) várát, Szádelő (Zádiel) volt, amely egykor Abaúj-Torna vármegyéhez tartozott. Kétszázan sem lakják az apró, szintén magyar többségű községet, amely elsősorban természeti értékei miatt nevezetes. A Szádelői völgy a Szár-patak 3-400 méter magas sziklákkal övezett völgye némiképp a nevezetes Tordai-hasadékra emlékeztet. A következő állomás, Kassa (Košice) felkeresése ez évben különösen aktuális lehet bárkinek, aki érdekel a magyar történelem. Ősszel lesz 110 éve, hogy – hosszas belpolitikai csatározást követő alku nyomán – isztambuli sírjából hazahozták II. Rákóczi Ferencet és emigrációba kényszerült társait. A hazatért száműzöttek sírjai a kassai dómban vannak, ezek megtekintése együtt jár a lenyűgöző méretű templom megtekintésével, a Rákóczira való emlékezés pedig a rodosotói házat mintázó kassai Rákóczi-ház kiállításainak felkeresésével válik teljessé. „ Ez a néhány dómtorony, a chartres-i, a reimsi, a kölni, a kassai, ezek jelentették a múló időben az örök Európát.” Ezek már Kassa jeles szülötte, Márai Sándor papírra vetett szavai, akinek a Grosschmid család Mészáros utcai házában található szerény emlékkiállításával zárul kassai kirándulásunk, egészen pontosan a hamar népszerűvé vált Márai-szoboréval. Gáspár Péter 2004-ben átadott alkotása játékra invitál: a költővel szemben levő üres székbe sokan ültek már le, hogy megvitassák gondolataikat Máraival. Magam 2006 őszén, egy késő éjszakai órán láttam először a szobrot: térdén keresztben egy szál vörös rózsa feküdt, lábánál egy félig tele üveg bor állt . A túra következő állomása Szepsi (Moldava nad Bodvou) volt: a Kassától északra eső, több mint tízezer lakosú települést közel fele részben lakják ma magyarok. A századelőn épült városháza és a főtéren álló, kerítéssel övezett templom mellett arról nevezetes a hely, hogy itt született Szepsi Laczkó Máté, aki a hagyomány szerint az első tokaji aszúbort készítette. Nem meglepő hát, hogy bormúzeum viseli a nevét helyben és szobra is áll itt. Ugyancsak emléket állítottak Szepsiben Egressy Béninek, a Szózat zeneszerzőjének is, egykori itteni tartózkodása emlékére. Innen valamivel északabbra található Jászó (Jasov), ahol a Könyves Kálmán által alapított premontrei kolostor volt úti célunk. Az országos hírű hiteleshely épületei természetesen magukon viselik a következő évszázadok nyomait is, nem tisztán középkori állapotukban maradtak ránk. A szépen felújított templommal bántó ellentétben áll a többi épület állapota, remélni lehet csak, hogy rövidesen változik a helyzet e téren is. A nap utolsó állomása pedig Mecenzéf (Medzev) volt. A valamivel több mint négyezer lakos többsége itt szlovák, de élnek még itt németek is. Azok a németek, akik a mánta nyelvet beszélik, egy egészen sajátos német nyelvjárást. A németül Metzenseifennek hívott települést a tatárjárás után betelepülő bányászok alapították. A házak formája ma is árulkodik a „németes” kultúráról. Itt található a volt kassai polgármester, majd szlovák államelnök, Rudolf Schuster családjának egykori házában működő kinematográfiai múzeum is. A mecenzéfi templom is más alakot formáz, mint ami e vidéken megszokott: ez a nap lényegében itt, ennek megtekintésével ért vége. A harmadik napon a közeli Betlér (Betliar) volt az elsődleges úti cél. A majd tisztán szlovák lakosságú, alig ezer főt számláló falu ékessége az Andrássy-család egykori kastélya, amely ma gazdag gyűjteménnyel rendelkező múzeumnak ad otthont. Itt a kastélyban folyó munkáknak friss lendületet adó, nemrég kinevezett fiatal igazgató, Barczi Gyula fogadta a Csokonai Társaság küldöttségét, majd személyesen vezette körbe a látogatókat a tárlatokon. A betléri kastély abban a szerencsés helyzetben van, hogy a második világháború ellenére megmaradt eredeti berendezése nagy része, így a kastélyban folyó feltáró munkának köszönhetően máig kerülnek elő újabb és újabb, lappangó tárgyi és írott emlékek. A múzeum vezetésének nem titkolt célja, hogy lehetőség szerint visszaállítsák a kastély egykori állapotát, amennyire arra mód van, és ily módon mutassák be, hogyan éltek valaha annak urai. Vagyis döntően az Andrássy-család életét szeretnék bemutatni – ami természetes törekvés egy egykori Andrássy-kastélyban. A jelenlegi kiállítás már erőteljesen tükrözi ezt a koncepciót. Külön érdekességként emelnénk ki a lenyűgöző könyvtárszobát, amely e formájában a 20. század elején jött létre, de aki a család olyan neves tajgainak az élete érdekel, mint Andrássy Gyula (az idősebb), a távol-keleti utazó Manó vagy a Magyar Olimpiai Bizottság egykori elnöke, Géza gróf, az sem fog csalódni. A betléri kastélypark megtekintése után Csetnekre (Štítnik) utaztunk, ahova részben a számos gótikus elemét megőrző templom megtekintése végett indultunk el, de elsősorban a költő Gyöngyösi István sírját akartuk felkeresni. A magyar barokk irodalom kiemelkedő személyisége, Márſal Tárſolkodó Muranyi Venvs szerzője itt nyugszik ugyanis. A község feletti domboldalon húzódó temetőben sikerült is meglelni a sírkövet. Ahogy más emlékeknél, úgy itt is kellemes meglepetést okozott, hogy koszorúk és szalagok jelezték: sokan tartják fontosnak a történeti és irodalmi emlékek ápolását. Innen Kecsőre (Kečovo) vezetett az utunk, pontosabban nem is a községbe, hanem a Domica nevű barlangba. Itt egy közel egyórás vezetésen vettünk részt. A lenyűgöző formákat magába foglaló cseppkőbarlang, amelynek folytatása már Magyarországon van, nevezetesen a Baradla-barlang, óriási élményt nyújt minden természetszerető embernek. A barlangi látogatás csúcspontja a Styx „folyón” csónakázás a föld alatt. A barlang után Pelsőc (Plešivec) volt ennek a napnak az utolsó előtti állomása. Itt a mintegy 2500 lakos valamivel kevesebb, mint a fele magyar. A falu református temploma gótikus eredetű, a 13. századra datálható, külleme máig őrzi a gótika jegyében fogant elemeket. A napot Rozsnyón (Rožňava) zártuk. Az egykor német bányászok alapította település köze húszezer lakosából ma mintegy négyezer magyar. A városházán büszke felirat hirdeti három nyelven annak funkcióját: radnice, rathaus, városháza. Négyzet alakú, enyhén lejtő főtere a legnagyobb, középkori eredetű főtér a mai Szlovákia területén. A nap egy sajátos kulturális élménnyel zárult: a város legsikeresebb sörfőzője, Kovács László, aki egykor a Kaltenecker sörfőzdét irányította, az Ikkona sörfőzde mostani vezetője nyolc tételből álló sörkóstolót prezentált a Magyarországról érkező vendégeknek. E ponton emelnénk ki túránk egyik kulináris élményét: a gulyka nevezetű, jellegzetes gömöri ételt, amely krumpligombóc, szalonnazsírral leöntve, káposztával tálalva. Az utolsó nap a hazaúté volt, ebbe még egy város gyors meglátogatása fért bele, Selmecbányáé (Banská Štiavnica). A középkor folyamán szintén német bányászok alapította, a főleg az ezüst révén jelentőssé váló bányaváros, amely a világörökség része, Szlovákia legsajátosabb karakterű helységeinek egyike. A település utcái olyanok, ahogy Mikszáth Kálmán leírta: mindegyik lejt, még a főtér is. Aki itt él, nem lesz gondja arra hogyan megeddze a lábizmait. A város fölött a Kálvária magasodik, az Óvár pedig (mert van Újvár/Leányvár) is a középkor gyönyörű maradványa: akár Skóciában is állhatnának ezek a falak, amelyek a város (és persze a bányászat) múltját bemutató kiállításoknak adnak most helyet. Nem lehet nem megemlíteni a gimnáziumot, ahová egykor Petőfi Sándor is járt, s főleg nem az egykori, 18. századi Bergschuléból kinövő Selmeci Akadémiát, amelynek épülete tökéletesen tükrözi a bányászat jelentőségét. A hangulatában már-már mediterrán város történeti atmoszférája egészen sajátos vonzerőt teremt a jelenben. Összefoglalóan azt lehet elmondani, hogy a szakmai kirándulás minden szempontból sikeres volt. Jó szívvel javasoljuk Gömörország és környező vidéke felkeresését. Ahogy már utaltunk rá, nyelvi problémák nemigen akadnak, a térség felkészült a magyar látogatók fogadására. Mind a természeti szépségek, mind a (magyar) történelmi és irodalmi emlékek iránt érdeklődők, mind pedig a tájegység ételei, italai iránt érdeklődők meg fogják itt lelni mindazt, ami miatt vissza szeretnének jönni egyszer.