Deák Mihály, a zalai hídember

A mai Budapest városrészeinek fúziója pedig éppen a második fővárosi dunai átkelő, a Margit híd építésének idejére esett.

Deák Ferenc apai ági rokonai Zalatárnokon éltek. Unokafivérei közül valamennyien jártak különböző iskolákba, de szellemi kvalitás terén csupán a jogász végzettségű és utóbb hétszemélynökként működő József közelítette meg a haza bölcse zsenijét. A fennmaradt töredékforrások is arra utalnak, hogy kettejük kapcsolatát jó rokoni és kollegiális viszony jellemezte. Deák Ferenc 1846-ban Kossuth Lajosnak és Wesselényi Miklósnak írt leveleiben is említést tesz öccséről, a forradalom idején pedig az első felelős magyar minisztérium igazságügy-minisztereként vállalja unokatestvére Ferenc nevű gyermekének keresztapaságát. Deák József házaséletét bő gyermekáldás kísérte, ám csak a legidősebb, az 1838. október 4-én, Kunszentmiklóson született Mihály örökölte apja talentumát és fiatalon elhunyt testvéreivel ellentétben a hosszú élet génjeit.

Deák ügyvéd és családja 1844-ben költözött Bács-Kiskun megyéből a fővárosba. A kis Mihály itt járta ki alsóbb iskoláit, majd 1853-ban beiratkozott a pesti ipari iskola felsőreál osztályába, tanulmányait azonban már a bécsi műszaki főiskolán fejezte be, ahol 1859-ben mérnöki oklevelet szerzett. Munkáját egészen fiatalon (Deák Ferenc ajánlására) a Magyar Államvasút szolgálatában kezdte meg. A tehetséges és ambiciózus ifjú szakember hamar kivívta felettesei elismerését. Rövidesen főmérnökké nevezték ki és a MÁV XXVI. építési felügyelőségének élére helyezve megbízták egy tervezett új dunai híd kivitelezési munkáinak vezetésével.

Az addigi egyetlen fővárosi átkelő, a Lánchíd fokozott igénybevétele miatt szükségessé vált második híd építését az 1870. évi X. törvénycikk rendelte el. Ennek alapján írta ki a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium a nemzetközi tervpályázatot. A több mint 607 méter hosszú és közel 17 méter széles hidat végül Ernest Gouin francia vállalkozó mérnök tervezte, míg az építési munkálatok elvégzését szintén egy francia cégre bízták.

A munka előkészítése és lebonyolítása azonban nagyon sok megoldatlan műszaki kérdést vetett fel, ami egyidejű megoldást igényelt. Ide tartozott Budán és Pesten a hídfőkkel kapcsolatos városrendezés vagy a Duna medrének végleges rendezése, mindezt pedig rendkívüli módon sürgette a Lánchíd túlterhelése. A tervpályázat kiírása és lebonyolítása megtörtént, még mielőtt a végleges rendezési tervet jóváhagyták volna. Közben megváltoztatták a Duna-meder méreteit, ami új tervpályázat kiírását tette volna szükségessé. Ezzel szemben Deák Mihály és munkatársai, a tervek lényeges módosításával és a vállalkozó céggel folytatott tárgyalások útján elérték, hogy nem került sor sem határidő-, sem pedig költségmódosításra. Az építkezéssel végül négy évvel az első kapavágás után, 1876 tavaszára végeztek, az impozáns létesítmény pedig Gyulai Pál költő javaslatára (IV. Béla királyunk szentéletű leánya után) a Margit híd nevet kapta. A főváros két partját hatalmas s egyúttal ékes kapocs gyanánt összefűző új átkelőt 1876. április 30-án adták át ünnepélyesen a forgalomnak. A hidat finom vonalozású ívek és falazatok alkották, a pillérek és párkányok faragványainak, díszes kandelábereinek és obeliszkjeinek kialakítását pedig a historizáló francia ízlés jellemezte. Egy hónappal később – május 29-én – maga az uralkodó, Ferenc József is megszemlélte az impozáns létesítményt, átsétált rajta, majd elégedettségét kifejezve hamarost nagyobb állami kitüntetésre terjesztette fel a főmérnököt. Deák Mihály azonban híres unokabátyjára hivatkozva visszautasította a király gesztusát. Mint mondta: „...ő is Deák, aki nem vágyik rendjelre s elég jutalom neki a munkadíj, s a híven teljesített kötelesség tudata".

Deák Mihály főmérnök a Margit híd építésének idején, 1872 körül

Ezt követően Deák főmérnököt a budapesti déli összekötő vasút hídjának folyamatban lévő építésvezetésével bízták meg, a munkálatokat pedig ugyancsak eredményesen vitte véghez.

Akárcsak apja, Deák Mihály is baráti, bensőséges kapcsolatot ápolt a haza bölcsével. Alkalmanként meglátogatta, sőt, egy időben unokabátyja őt bízta meg, hogy Széchenyi Istvánnak eladott birtokai után folyósított életjáradékát felvegye, és kezére adja: „Kedves Öcsém! A fél év már vége felé közelít, s én ismét szokott szívességedet veszem igénybe. Íme ide zárom a félévi nyugtát, légy szíves azt szokott módon elláttatni. Az összeget most is, mint máskor, folyó pénzben óhajtom. Isten áldjon! Hű barátod Deák Ferencz" – írta ennek kapcsán Mihály rokonának 1870. június 28-án kelt levelében a joviális „Öreg Úr".

Évek múlva, mikor Deák már nagy beteg volt, egy ízben magához hívatta kedves unokaöccsét, és rábízta a család 1665-ben kiállított nemesi armálisának további őrzését. Rég elhunyt bátyjától, Deák Antaltól örökölte még, akire apja, arra meg az ő apja hagyományozta. Így volt ez régen minden nemesi családban. Népes volt ugyan a Deákok tárnoki ága már akkor is, mégsem lehetett méltóbb, biztosabb helyen másutt a féltett familiáris ereklye. A sors fintora, hogy a kutyabőr végül minden jó szándék ellenére a tűz martalékává vált az Országos Levéltárban. Deák Mihály 1878-ban mondott le főmérnöki beosztásáról és visszavonult az ősi, zalatárnoki birtokra gazdálkodni. Néhány évvel később – már túl élete zenitjén – 47 éves korában megnősült, feleségétől pedig – Königmajer Károly címzetes püspök unokahúgától, Königmajer Vilmától – négy gyermeke született.

Tárnoki uradalmát – jóllehet nem rendelkezett akadémián tanult gazdasági ismeretekkel – mintaszerűen vezette. Már a századforduló tájékán több mint 700 katasztrális hold kiterjedésű földterületen gazdálkodott, ami apja egykori birtokának több mint a dupláját tette ki.

A gazdálkodás mellett a zalai közéletben is tevékenyen részt vett. Tagja volt a vármegyei Törvényhatósági Bizottságnak, a novai gazdakörnek, alelnöke a Zalavármegyei Gazdasági Egyesületnek, és egy időben elnöke a közegészségügyi bizottságnak. Amikor 1897-ben Deák Ferenc söjtöri szülőházát emléktáblával jelölte meg a hálás utókor, mint a rendezőbizottság egyik tagja, nagy lelkesedéssel és büszkeséggel vett részt az ünnepség lebonyolításában. Utóbb a százéves Deák-ünnepségek kapcsán is többször szerepelt. Még Ferenczi Zoltán, a haza bölcse biográfusa is köszönetet mondott neki nagysikerű, háromkötetes monográfiája előszavában, amiért Zala megyei útjának sikerét előmozdította.

A hófehér szakállú nyugalmazott főmérnök végül 70 esztendős korában, 1908. február 10-én hunyt el a megyeszékhelyi közkórházban. Szép és ünnepélyes hangvételű nekrológjában így búcsúztak tőle a Zalavármegyei Hírlap hasábjain: „Igaz nemes szív szűnt meg dobogni, egy fennkölt lélek szállt vissza az Alkotóhoz. Deák Mihályt olyan tisztelet és szeretet vette körül, mint az őskor pátriárkáit. Mert lelke szelíd volt és nemes, minden cselekedete, egész élete önzetlen. Már hónapok óta kínos betegség gyötörte s lassú haldoklás után hagyta itt a földi életet. Tárnokban, ősi birtokán helyezték nyugalomra. Meghatóan nyilvánult meg a tárnoki nép szeretete és kegyelete jó földesuruk elhunyta alkalmával. A gyászmenetnek fáklyákkal elébe ment a falu apraja-nagyja a község határáig, s úgy kisérték a halottas kocsit a faluba. Másnap a gyászmisén és a temetésen összesereglett Tárnok és a szomszédos falvak népe. Tegyük sírjára a megemlékezés és szeretet virágait. Megérdemelte!"