Esztrádkrimi gyerekkel

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház évadnyitóként általában gyerekdarabbal indít, ami nyilván a jövő nézőinek szánt gesztus. Ezúttal az ifjúsági regényíróként és optimista moralistaként ismert és számon tartott Kästner (1899-1974) elnyűhetetlennek látszó Emil és detektívek című művét választotta a teátrum vezetése, s gyerekdarabokon edzett színművészre, a Jászai-díjas Farkas Ignácra bízta a megrendezését. (A színész a Szigetkékkel, a Hamupipőkével, a Micimackóval már korábban bizonyította affinitását az ifjúság és a gyerekek igényei iránt.) Előkép persze volt, hiszen a Novák János és Horváth Péter által a mai korra adaptált változat már szerepelt hazai színpadon.

A figurák ifjodnak, koronként leporolódnak, de a történet váza marad: a kiskamasz Emil először utazik nagyvárosba, mindjárt túl sok pénzzel, amit el is lopnak tőle, majd a nagyvárosi vagány gyerekcsapat segítségével persze minden jóra fordul. A társulat fiatal csikócsapata nagy kedvvel és lendülettel ügyködik a világot jelentő deszkákon, a korosabb generáció elnéző jóindulatától kísérve. Az előbbi halmazba a címszereplő, Zsíros Viktor, Kováts Dóra, Nagy Péter János, Farkas Gergő, Andics Mátyás, Magyar Cecília, Mikita Zsuzsanna Lilla sorolódik, utóbbiba Andics Tibor, György János, Mester Edit, Hertelendy Attila, Urházy Gábor László. Mindkét „fél" testvériesen osztozik az óhatatlan túlzásokon. A „gyerekek" közt az ikerpár lányok tűnnek kicsit soknak, míg a jó és gonosz felnőttek közül a csúnya rablóbácsi eszköztára érződik eltúlzottnak. Mindazonáltal pergő előadással van dolgunk, még az sem zavaró, hogy olyan színes és olyan biztatóan üde minden és mindenki, hogy a happy end iránt annyira, de annyira nem lehet kétségünk... Így aztán persze hogy lehetetlen izgulni bajba került hőseinkért. A figurák egy-egy mai, sztereotip tiniarcélt rajzolnak, a számítógépfüggő kissráctól nagyon talpraesett leányzón át az aha-aha csajokig. A jóságos felnőttek nagyon azok, a rosszban sántikáló meg olyannyira az ellenkezője, hogy brrr... A darabvég végül tévés show-ba torkollik, ahol Foki Veronika küzd meg egymondatos poénjával, miszerint, mindenki „de édes!" Egyébként tényleg. Az egyértelműségnek mindig van funkciója, no és olykor határa.

A zalaegerszegi megvalósítás szerintem egyébként csak részben szól a tizenéves nemzedéknek, a hozzájuk vezető út viszont divatos zenével és színpadi tánccal van kikövezve. A Stefán Gábor alkotta koreográfia igencsak jól áll a játszóknak és a színpadnak is, ráadásul a dalra fakadás is csak minimálisan zavarja meg a cselekményvezetést. A zenés darabok márcsak ilyenek, a tanulságokat dalban mondják el. A bennfentességet és a humor a humorban jelleget azonban az adja, ahogy a zalaegerszegi társulat önmagára reflektál. Korábbi gyerekdarabból átemelt „jelenet-idézetek", az újrahasznosított jelmezek jelzik, a Hevesinek, illetve az alkotó művészeknek mindig van mentő ötletük. A szűkmarkú kultúrpolitika miatti korlátozott anyagiakat kreativitással élik túl, múlják felül. Ebben az ügyben szerencsére kifogyhatatlanok, s még a kedvük is töretlen. Az Emil és a detektívek ezért azoknak a nézőknek, a törzsközönség azon tagjainak lesz igazi csemege, akik ismerik a korábbi darabokat, tudják, ki a súgó, az ügyelő. Ők talán meg sem lepődnek azon, hogy az előadás kezdete előtt a nézőtéri előtér kelenföldi pályaudvarrá változik, ott szaladgál köztük Emil, s ott settenkedik a tolvaj is. Merthogy az aktualizálás ezzel az előjátékkal zalaegerszegivé teszi a cselekménymenetet, hiszen hősünk innen utazik a magyar fővárosba. A darab során is gyakorta elhangzik szövegszerűen a zalai megyeszékhely neve, ahol sokkal jobb lakni, mint Debrecenben...

Jaj, bocsánat, nem, ez nem a Nyilas Misi története. Nagyon nem.