Imi, mondj egy verset

A vers, a költészet közelgő ünnepe kapcsán sorjázódtak a magyar irodalom ismert gyöngyszemei, mégsem költemények lettek az asztal szélére váratlan csöndesen letelepedő férfiú előadásában. Úgy tűnt, mintha végigsétálnánk néhány, énekével, dalaival nyarat-telet, eget-földet, életet-halált bejáró, áténeklő, hozzánk közel álló kedves ember életén.

Csuja Imre és a Jónást alakító bábu az egerszegi színházban Fotó: Arany Gábor

Mintha tényleg ott sétált volna a széksorok közt az a tyúk, akit kilépve a fekete függöny takarásából, legott megszólított az érkező: Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend. A szobában lakik itt bent? A hajdani, tán sosemvolt szobából kilépve egy felülről nem látható kőre léptünk, hogy ne feleljünk aznap, anyókát láttunk sírni a sírok közt, közben majdnem biztosak lettünk abban, hogy itt élnünk halnunk kell, ez ápol, s eltakar. Olyan szolid hangú magától értetődő egyértelműséggel mondta Imi. A megszólítást nem tiszteletlenségnek szánom, csak igazodom ahhoz a hajdanvolt hajdúnánai baráti körhöz, amely téli estéken, ha kifogytak a pletykából és szóból, a hirtelen beállt csendben megkérte a hétéves Csuja-gyereket: „Na, Imi, mondj egy verset!” És ő rázendített a nagymamától tanultakra: dőlt a rím, az ízes történetek ritmust kaptak: feketén bólintott az eperfa lombja, zúgott az éji bogár, lett kenyerünk, borunk is van, gyerekünk és feleségünk, szívünket nem szomorítottuk, eleségünk is akadt, kertükben fák. Mégis éreztük, nincs meg a kincs, mire vágytunk, a kincs, amiért porig égtünk. Itthon vagyunk itt e világban, s már nem vagyunk otthon az égben. Petőfi, Radnóti, Kosztolányi boldog szomorú dalai után láttuk a boldogságot, ami lágy, szőke és másfél mázsa. József Attila az udvar szigorú gyöpén imbolyogtatta a göndör mosolygást a langy tócsában, s mi láttuk, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. Mert Csuja Imre így akarta.

Amíg a muszáj Herkules hagyta. Akit sajnáltunk, mert „Szegény, muszáj Herkules, állom,/ Győzöm a harcot bús haraggal... / Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,/ Jó lesz egy kis hódolás és csönd:/ Így nem fogok sohse meghalni.” Körülnéztünk, Herkules már messze járt, tán Illés szekerére kapott fel, hogy az imádott Párizs helyett végre Isten baljára vigye - a soha meg nem született fiát sirató - Ady Endrét. Én határozottan úgy éreztem: „Bíbor-palástban jött Keletről,/ A rímek ősi hajnalán./ Jött boros kedvvel, paripásan,/ Zeneszerszámmal, dalosan / És mellém ült le ős Kaján.”

A harmadik blokk (Babits: Jónás könyve) előtt megértettük, a karosszékben addig csendben figyelő, fehér testű bábut annak köszönhetjük, hogy Bereczki Csilla bábrendező négy éve kettejükkel képzelte el e művet. És Csuja ismét más regiszteren kezdett játszani. Hirtelen mi lettünk Ninive népe, mulatoztunk, vigadtunk, Jónás hiába prédikált, vigyázzunk, minden dőzsölésnek vége egyszer. Mi lettünk a hal gyomra, mi lettünk a töklevél, ami árnyékot adott az aprócska embernek, s persze mi szerettünk volna lenni az Úr is, aki látta, hogy Ninivében maradt még szikrányi igyekezet. Mert olyan meggyőzően mondta, majdnem el is hittük, hogy van bennünk jóra való hajlam.

Csuja Imre 1984-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát majd a pécsi színházhoz került. 1987-ben a Debrecenbe szerződött, 1989-ben az egri színház tagja lett. 1990-től az Arany János Színházban töltött 4 évet, majd szabadfoglalkozású művész lett. 2004-ben leszerződött az Örkény Színházhoz. Kedvencei a görög klasszikusok, és Shakespeare művei. Több mint 800 filmben kölcsönözte szinkronhangját. A kortárs magyar film sokat foglalkoztatott művésze. És nagyon jól mond verset.