Kávé vagy inkább szóda? - Beszélgetés Hernádi Judit Jászai-díjas érdemes művésszel Zalaegerszegen

Külleme, adottságai révén díva, humora s melankolikus hajlamai révén bohóc, mindig ember, aki sikerekkel, szenvedésekkel, örömökkel, vágyakkal és csalódásokkal viszi mindennapjait, s mindezek mellett, s ezekkel együtt, színész. A legjobbak közül való.

Ami a szívén, az a száján, felelősségteli, utálja az önbecsapást, más hibáztatását a magunkba nézés helyett. Deviáns, hisz' gondolkodik - „van agyam" mondja -, de fenntartja a jogot a tévedésre, sőt egy-egy rossz napra is. Egyesélyes ami a pályaválasztását illeti: csak színész tud lenni. Aki ismeri őt, az nem mer kikezdeni vele - mondja - s az a gyanúm, hogy nem csak a partnerkapcsolatokra vonatkozik ez az önmeghatározás. Őszintesége rémisztő.

Hosszabb idő óta az Orlai Produkciós Iroda ad keretet működésének, most országjáró turnéja során Zalaegerszegen adott minden képességét megmutató, nagy sikerű estet, HERNÁDI pont címmel.

Az előadás előtt beszélgetünk, némileg feszült légkörben, mert bár ismerni véltem, mégis kikezdtem vele.

Hernádi Judit: - Nagyon sokfélét játszottam és mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy mi tetszik neki belőlük. Fotó: Katona Tibor

- A ma este itt pódiumra kerülő műsor milyen szempontból fontos önnek?

- Én raktam össze a saját életemből, annak megfelelően, ahogy és ami ebben a pillanatban innen nézve fontos. Minden, ami elhangzik benne, az igaz. Sok minden nincsen benne, amit bulvárlapokban szoktak tőlem kérdezni, hogy milyenek voltak az iskolás éveim, stb. Ezeket nem tartottam fontosnak. Engem már nem érdekelnek, bár tudom, hogy másokat igen. Érdekel viszont az, hogy hány éves vagyok, érdekel, hogy mi volt fontos az életemben és érdekel, hogy mi lesz; az öregedés is érdekel, arról is beszélek egy picikét. Nekem ez volt ebben a dologban a fontos. Szinte az összes bejátszás, ami az előadásban megy, a számomra fontos színpadi vagy filmes megnyilvánulásaim közül, mind olyan, amely soha nem követte a trendet. Szinte alig játszottuk ezeket a Vígszínházban, a bemutató után gyorsan lekerültek a repertoárról, vagy egy szolnoki előadás, amit csak háromszor játszottam életemben. Ezek a dolgok ott nekem mégis fontosak voltak. Innen nézve is nagyon fontosak nekem. Mi érdekel? Amiket eddig felsoroltam. Az a nehéz ebben az egészben, hogy amikor egy ilyen estére készülök, akkor van egy órám. Az érdekel engem leginkább, arra kell odafigyelnem. Érdekel az, hogy 60 éves vagyok, s ezen az esten csupa olyan dalt, verset, felvételt hall és lát a közönség, melyek fontosak, csupa olyasmi van benne, amit valamikor csináltam. Egy egységes és szerves dolog alakult ki belőle.

- Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnöke a színművészetiben, akit ön nagyon szeretett és becsült, és akiről azt mondta egy interjúban, hogy nagyon-nagyon látta tanítványaiban azt, hogy ki mi. Önben is látott mindent: a színészt, a bohócot, a dívát és az embert is?

- Igen, azt hiszem, hogy igen. Legalábbis ezeknek a lehetőségeit látta. A lehetőséget persze el lehet rontani, meg ki is lehet jól aknázni. Ő volt egyébként az is, aki felmentett az énekórák alól. Abban a világban az volt a trend, hogy fejhangon kell énekelni, így is tanították. Amikor én viccesen elkezdtem dörmögni a színpadon, akkor nevettek. Akkor azt mondták, hogy nem muszáj énekelni mindenkinek, és föl voltam mentve. Egy vizsgán aztán szükség volt mégiscsak arra a hangfekvésre, amiben senki más nem volt képes énekelni, csak én. Ez a produkcióm akkor reveláció erejével hatott, bár azt is hozzá kell tenni, hogy akkor lett Amanda Lear divatos. Divatja lett ennek a mély hangnak és akkor hirtelen egy filmben is énekeltem - ez volt a Sohase mondd, és aztán a Vígszínházban az első szerepem is rögtön énekes szerep volt, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. A fodrászlány szerepében énekeltem, erről már senki nem tud, de én tudom, és nekem ez jó.

- Egy igen neves színikritikus firtatására, hogy miért vállal közszereplést, nem pedig színészit, azt válaszolta, hogy a nagyon nagy nézettségű tévéműsorban lehetősége van képviselni a női attitűdöt. Mondana erről valamit?

- Ezen most gondolkodom, mert ezt azért jól meg kellene magyarázni. Egyrészt a női attitűd, az mindenképpen női attitűd, nem gondolom azt, hogy egyformák vagyunk. Egyenjogúnak kéne lenni, ez természetes. De nagyon nehéz kérdés ez. A férfiak el lettek férfiatlanítva, a nőknek nagyon erős lett a karakterük. Mostanában láttam A muzsika hangját, az amerikait, az eredetit a tévében, és azt mondtam, ez iszonyú! Ahogy abban gondolkodnak egy nőről vagy egy férfiről. Hogy mi egy nő dolga és mi egy férfié. Borzalmas! Nézhetetlen! Úgy amúgy egy nagyon édes film. Hihetetlen nagy lépcsőt léptünk át ebben a kérdésben az elmúlt időkben, még akkor is, ha még mindig nincs ez az egész egyenjogúság helyrerakva. Az agyakban már egészen mások a gondolatok. Persze emellett ott van a másik nézet, ami azt képviseli, hogy vissza a konyhába, vissza a szülőszobára, stb. A műsoromban is lesz egy kevés szó erről.

- Szabadúszóként az Orlai Produkciós Irodával együttműködni nem ugyanaz, mint a színházi lét?

- Nem, mert mondhatok nemet. Orlai Tiborral a kapcsolatom a baráti, érzelmi szál mellett is kiegyenlített, és ő nem akar nekem rosszat. Nagyon jó darabokat nézett ki nekem, törődik velem. Hogy én rendeznék-e? Alkalmatlan vagyok rá. Nem, én ezt nem tudom. Nincs is vágyam rá, semmi. Egyáltalán nem bízom annyira az emberekben - bocsássa meg a világ -, hogy el tudjam képzelni, hogy meg tudnák csinálni azt, amit én szeretnék, ezen nem is gondolkodtam soha.

- De azt szereti, ha a rendező akar öntől valamit.

- Igen, az jó dolog. Pelsőczy Réka rendező eleve egy nagyon kemény asszony. Neki is nagyon sok gondolata volt az előadással kapcsolatban amellett, hogy ezt az estet én raktam nagyjából össze. Én tudtam, hogy miből kell, hogy kell, és mi kell, ő pedig nagyon kedvesen felvállalta a rendezést, és segített nekem. Életembe nem raktam volna föl a pódiumra a nevemmel betűket, nem találtam volna ki ezeket a vetítési formákat - ehhez nem értek. Amit én kigondoltam, azt ő remekül segítette megvalósítani úgy, hogy működjön. Azt hiszem, ő is élvezte ezt a munkát. Nem ez volt az első közös munkánk, de a többi az mind igazi rendezés volt - a Mindent Éváról, a Happy Ending, a Római vakáció - ezek az ő találmányai, amik színdarabok, ma este itt nem erről lesz szó.

- A színésznő és a lánya egy könyvrészlet színpadi adaptációja, az ön életéből, és az ön lányával, Tarjáni Zsófiával kettesben előadva. Gondolja, hogy ismétlődtek dolgok a családban generációról generációra?

- Hogyne, igen. 17 évesen ment férjhez édesanyám, és én is. A nővérem kislánya 17 évesen ment Amerikába egy évre tanulni, és az én lányom is ugyanígy. Ezt a 17 éves elszakadásosdit eljátszottuk végig a női ágon.

- Volt példaképe?

- Nem, példaképem soha nem volt. De voltak olyanok, akiknek a megoldásai tetszettek és el is gondoltam, hogyan lehetne megcsinálni, de ahogy én csináltam, az úgy is más lett. Karrier értelmében sem volt ilyen, soha. Hülyeségnek is tartom. Az ember magával foglalkozzon!

- Szerepeit végignézve látjuk, hogy sok klasszikus szerepet játszott. Bánja-e, hogy nem azok maradtak meg bennünk?

- Nem, mert ennek így kell lennie. A komoly szerepeket kevesen nézik. Nagyon sokfélét játszottam és mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy mi tetszik neki belőlük. Hogy hogyan ítélik meg az embert? Nem illik ezt mondani, de az is érdektelen, nem az oldja meg az ember életét. Azért rossz csak, mert tönkre tudják így tenni. Ha hagyják az embert élni, akkor mindegy.

- Zárjuk a beszélgetésünket egy Várkonyitól főiskolás korában kapott instrukciójával, a kávés meg a szódás hasonlattal.

- Azt mondta egy megoldásomra, hogy ez olyan, mint a jó kávé: kijózanító és sötét. De azt ajánlja, csináljam meg olyanra, mint a szódavíz: kicsit csíp, de kellemes meginni, és oltja a szomjat.

- Nagyon tartottam öntől, volt bennem félsz interjút készíteni jönni. Most mindjárt elköszönök, és megvallom, nem féltem eléggé...

- Tudom, nehéz embernek vagyok tartva... Tudom.

- Félelmetesen egyenes. Sohasem lett ebből problémája?

- Biztos, hogy volt, de én már így szeretek élni. 60 vagyok és ez így klassz, nem kell hál 'istennek annyit nyilatkozni, mint régebben, ahogy a fiatalabbaktól várják. Ezért hálás vagyok, így jó, ahogy van. Ezen már nagyon nem változtatok.