Két kéz nyúlt ki a sírból... - sajtófotó-kiállítás Zalaegerszegen

Aminek immár hatodik alkalommal ad otthont a Hevesi Sándor Színház. A profi fotóriporterek, Katona Tibor, Seres Péter és Pezzetta Umberto ismét megmutatták, mi ragadta meg őket 2015 zalaegerszegi történéseiből, a pályázat útján csatlakozó amatőrök pedig ugyancsak nívós kiegészítéssel szolgáltak.

A száznál is több kép ezer nyelven beszél. Hol rejtjelezve, az utalás szintjén, mint a bevezetőben megidézett tinédzsergyilkosságról, hol széles jókedvvel tudósítva a fesztiválokról, hol a kompozícióval domborítva ki az üzenet lényegét. Mindenki megtalálhatja a maga személyes kedvencét, mi azonban most magukat a fotósokat kérdeztük arról, hogy számukra melyik felvétel megszületése volt különösen emlékezetes.

- Egyik kedvenc területem a sport, sok kosár és futsal meccsen fotózok, szeretem az e sportágakban rejlő dinamikát, mozgalmasságot - avat be Katona Tibor. - Azt a reccsenést azonban, amit Gáspár Dávid csapatkapitány térde felől hallottunk a tavaly év eleji meccsen, senki sem szerette... Végigfotóztam a sérülését, az emberben ilyenkor kavarognak az érzelmek, de közben azt is tudja, ezt neki most dokumentálnia kell... A legtöbb eseményen persze nincsenek ilyen drámai pillanatok, de sokszor egy rendezvény hangulata is sokáig fogva tart. Ezt éltem át a felújított Ho Si Minh-szobornál is, ahol 80 fős vietnami küldöttség koszorúzott. Számomra nagyon érdekes volt az a fegyelmezett áhitat, ami sugárzott róluk.

Seres Péter egy portrésorozat megszületésébe avat be.

- Az elmúlt évben Müller Péter volt a Zalai Kanapé első vendége, aki egy elég szokatlan kéréssel fordult hozzám: ott helyben, azonnal csináljak róla egy portrét. Kevés idő volt rá, kint már várakozott a közönség, de azért bólintottam. Ősz haja miatt kerestünk gyorsan egy sötét hátteret, s fél perc alatt kialakult a „helyzet”: egy széken ülve egy ajtó előtt készült róla a felvételsorozatot. A képek mindkettőnknek tetszettek, így eldöntöttem, hogy felvetem a későbbi Kanapé-vendégeknek is az ötletet. Így születtek meg az „egyperces” portrék. Ugyanazon a helyen, ugyanazon ajtó előtt, ugyanazon beállításokkal készítettem a felvételeket később Bereményi Gézáról, Vámos Miklósról és Takács Nicolasról.

Pezzetta Umberto Rozsnyói Sándor újratemetésén élt át mellbevágó pillanatokat.

- Nyári kora délután, erősen süt a nap. Ahogy számítottam rá, a kripta árnyékban, az atlétát búcsúztatók pedig a tűző napon. Nem egyszerű technikailag áthidalni, kiegyenlíteni ekkora kontrasztot. Megkerestem azt a nézőpontot, ahonnan egy képen tudom ábrázolni a gyászolókat és az urna elhelyezését. Készítettem egy-két próba expót, gondoltam, nem egy Pulitzer-díjas fotó, de minden rajt lesz, aminek rajta kell lennie. A beszédek után egy ember fogta az urnát és odahozta, ahol a kripta fedlapja résnyire nyitva volt. Az úr lehajolt a hamvakkal, és ekkor váratlanul két kéz nyúlt ki a sírból az urnáért. Annyira meglepett a dolog, hogy gondolkodás nélkül exponáltam. Az esemény után sokáig nem mertem megnézni a felvételt, mert attól féltem, nem igaz. Hogy nincs is ott a képen a pillanat. De ott volt...