Kövessetek! - Az operában minden benne van

2016. február 01., 11:56 szerző: Matyovszky Márta
komment
Beszélgetés Marton Éva világhírű, Kossuth-díjas operaénekesünkkel, a Nemzet Művészével.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

- Művésznő, a Magyar Kultúra Napján érte Zalaegerszeget az a megtiszteltetés, hogy önnel itt találkozhatunk, de sajnos nem, mint fellépővel. Milyen minőségben érkezett hozzánk?

- Mint a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, de természetesen a műsorban szereplő tanítványaimat is kísérem. Magam a fellépést nem vállaltam, már egy ideje nem éneklek színpadon. Azonban szíves ajánlottam azokat a fiatal művészeket, akiket tanítok. Számukra nagyszerű gyakorlat, lehetőség fellépni, ismeretlen zenekarral, karmesterrel. Ennél szebben nem is ünnepelhetném e jeles napot, mint hogy a jövő művészeit prezentálom a zalaegerszegieknek.

- Utolsó alkalommal külföldön, Barcelonában lépett fel 2008-ban, majd 2011-ben Budapesten a Bánk bánban búcsúzott végleg. Mennyi erő kell ahhoz, hogy egy folyamatos diadalmenetet követően, művészi képessége teljében eldöntse a művész, Ön – hogy most befejezem a színpadi szereplést?

- Sok – sok - sok! Nem gondoltam volna, hogy vannak nagyon nehéz periódusok e döntést követően, de még jó időben elhatároztam, hogy in floribus fogok visszavonulni. Az emberek emlékezetében úgy maradjak meg, ahogy az előadások végén mindig elhagytam a színpadot: győztesen, diadalmasan. Azonban olyan új feladatra kaptam felkérést, amibe épp olyan erővel és elánnal vethettem magam, mint amilyennel a pályámat csináltam. Több, mint 10 éve tanítok a Zeneakadémián, ahol végeztem, az én alma materemben. Amikor még színpadon álltam, már akkor is tanítottam. Ha egy kolléga fordult hozzám „nem tudsz valami megoldást, mert ezt és ezt nem tudom úgy énekelni, ahogy kellene”, akkor tanácsot adtam, megmutattam neki a különböző lehetőségeket, vagy bementem a színházba és két próba között, dolgoztam velük. Mesterkurzusokat tartottam világszerte, annak ellenére, hogy tele voltam szerződésekkel. Sokat gondolkoztam azon, hogy van-e jogom azt a tudást, és tapasztalatot, amit megszereztem csak a magaménak megtartani? Döntöttem: át kell adnom. Döntésemben szerepet játszott az akkor már utolsó útjára készülő II. János Pál pápa felhívó szava is „segui mi”, azaz „kövessetek!” Azt éreztem, ha én meg tudtam csinálni, ti is meg tudjátok tenni, hiszen tehetségesek, szorgalmasak vagytok. Így nem mentem el Japánba, Amerikába tanítani, nem maradtam Németországban, hazajöttem, a kör bezárult. Szeretem a kör-szimbólumot, nem szeretem az egyenes, végtelenbe menő, soha nem találkozó vonalakat.

- A Zeneakadémiának csodálatos presztízst ad, hogy ön ott tanár!

- Remélem, igen. Hosszú évekig tanszékvezető egyetemi tanár voltam. Most már professzor emerita vagyok, minthogy a törvények korhoz kötik a pozíció betöltését, és ezt nem könnyű tudomásul venni. Ha magamból indulok ki, akkor azt mondhatom, hogy semmi különbség nincs egészségileg a mai és a 20 évvel ezelőtti állapotom között. Sok hivatás van - művész, tudós, kutató, orvos - amiben a nyugdíjazás nem köthető korhoz. Feladatom azonban továbbra is van, hat tanítvánnyal foglalkozom, főtanácsadója vagyok az Operaház főigazgatójának, a Corvin lánc Testület alelnöke vagyok és az MMA elnökségi tagjaként igyekezem az Akadémia munkáját segíteni.

- Ön választja a tanítványt, vagy a tanítvány a mestert?

- Hozzám mindig a tanítvány jött. Mindenesetre előfordulhat az is, hogy a hallgató viselkedése, magatartása, fizikai és erkölcsi hozzáállása nem teszi lehetővé az együttműködést, vagy éppen a tempóm túl erős neki, akkor közös megegyezéssel elválunk. Ezt akceptálnia kell mind a két félnek, csak szabad elhatározás alapján lehet sikeres a közös munka.

- Lát-e különbséget a mai fiatal énekesek és az ön korosztályának akkori lehetőségei között?

- Több lehetőségük van, nagyon nyitott lett a világ. Kimehetnek külföldre, ösztöndíjak, előéneklések vannak, rengeteg énekverseny van. Csak jó felkészülés és bátorság kell hozzá. Az új művész generáció képzésére egyre nagyobb hangsúlyt fektet a jelenlegi kormány. Ezzel a lehetőséggel pedig mindenképp élniük kellene.

- Miután ön itt, Magyarországon operaénekesként és énektanárként diplomát szerzett, és akadályok ellenére színpadra állhatott, Christopher von Dohnanyi hívására Frankfurt am Mainba, majd Hamburgba szerződött, de azt követően szabadúszó lett. Tudjuk, hogy férje, dr. Marton Zoltán menedzselte. Szemernyi kétség sem volt önökben, hogy ez menni fog?

- Férjem elejétől fogva abszolút bízott bennem. Már 1968-ban mondta, hogyha szabadon akarunk élni és dolgozni előbb vagy utóbb ki kell mennünk Nyugatra, mert innen, abban az időben nem hiszem, hogy lett volna lehetőségünk azt elérni, amit elértünk. „1980-ra világsztár leszel, ha ki tudunk menni.” – mondta mindig. Azt hiszem rajtunk kívül senki nem hitte ezt. 1970-ben, mint sebész orvos feljött vidékről a Traumatológiai Intézet Szervezési Osztályára dolgozni és munkája mellett a mi legális kiutazásunkat is hangyaszorgalommal szervezte. Szőtte, összerakta a szálakat és a végén – most röviden csak az eredményt szeretném mondani - mikor Ch. von Dohnanyi leszerződtetett, 1972 augusztus végén, azon a napon, amikor Balczó Andris megnyerte az olimpiát kiutaztunk Frankfurt am Main-ba. Ő, mint sebész dolgozott és közben, ahogy mondani szokta „szervezte a fejetlenséget” én pedig a végrehajtó brigád voltam. Mint az eredmény mutatja sikeresen működtünk. Erről talán ennyit röviden.

- A new yorki MET-ben már nem először lépett fel, amikor olyan sikert aratott, amit más nem tudhat magáénak, csak ön. Min múlott, hogy pont akkor?

- Sok évig, jól és magas szinten dolgoztam Európában, a milánói Scalaban, Bécsben, Münchenben, Berlinben, Hamburgban, Barcelonában, Madridban. Az igazi nagy áttörés valóban a Met-ben történt. Ott ledőlt egy fal előttem. 1981-ben R. Strauss: Az árnyék nélküli asszony című operájában énekeltem a császárnő szerepét. Nagyon ideges voltam az első zenekari próbán. Erich Leinsdorf volt a dirigens. Én a jelenetem végén – ami bizony nagyon jól sikerült - kimentem, közben az egész zenekar tapsolt, ütötték a pulpitust. Visszahívtak a színpadra, maestro Leinsdorf mosolyogva rosszallóan fölszólt, „Frau Marton, ez nem a mindennap történik itt meg, magának tapsol a Metropolitan egész zenekara és meg se köszöni?” Az előadás végén óriási sikerünk volt. Az év végi összefoglalójában a New York Times az év énekesnőjének választott. Ettől kezdve szinte egy csapásra ment minden.

- Ön azt szereti, ha a rendező rendezi a darabot, és nem a karmester, de szerepeiről beszélve az tűnik ki, hogy ön rettentő alapossággal elemzi a szerepeit. Egyedül csinálja?

- A felkészülés egy komplikált, de még is egy kidolgozott, egyszerű folyamat. Önállóan, egyenként készülünk fel egy-egy szerepre, mindenki a maga módján. A végén ebben nagy segítségre van a korrepetitor. Majd jön a színpadi és zenekari. próbák, majd az összpróbák és az egész végén van a kosztümös- színpadi-zenekari próbák. Az előkészítést nem számítva ez utóbbi folyamat nálam, az Elektránál Bécsben hat hétig tartott, napi nyolc órában. A dirigens elmondja a saját észrevételeit, a rendezővel pedig közösen kidolgozzuk a koncepcióját.  Amit a rendező kívánt tőlem, azt aprólékosan fölírtam, átgondoltam, akkor megint leültem a partitúrával, mint egy könyvvel és mentem át taktusról taktusra. Füzeteim vannak, amiben benne van, a színpadi járás, hogy honnan hova megyek, és miért, elemzem tovább, mi van a szavak mögött, mi az értelmi és érzelmi világa, hogy kell azt előadni. Az első három - négy nap mindig nagyon nehéz, akkor szoktam mondani, hogy adjatok kis időt, amíg tudatosul bennem az elképzelésetek. Mindenesetre nagyon jó megfigyelőképesség, memória szükséges mindehhez. .

- Sikeres szerepei közül a Toscát, Giocondát, Turandotot és Elektrát összehasonlítva, az utóbbiról mondta, hogy nagyon összetett feladat. Hogy valósítja meg ezt a színpadon?

- Igen, mint már említettem az Elektra nagyon komplikált A szerepbe való tökéletes beleélés nélkülözhetetlen.  Azt is lépésről lépésre fel kellett építenem. Meg kellett mutatnom, hogy Elektra életének értelme a sors által rárótt szerep beteljesítése, s mikor mindez megtörtént, élete értelmének vége. Csodálatos feladat, ezért oly szép és sokrétű a mi munkánk. Az operában minden benne van. A beszéd, a zene, a játék, a képzőművészet, a gyönyörű kosztümök, a díszlet, az egész bevilágítás. Szinte minden érzékre hat, azt hiszem, nincs olyan ember, akiről ezek hatása leperegne, ha igazi művészek állnak a színpadon.

- A nagyszerű fizikai kondíciót, ami mindvégig és most is jellemzi, hogy tudta fenntartani?

- Szüleimnek köszönhetően az élettől egy erős testi és lelki felépítést kaptam. Egészségesen éltem, nem ittam, nem dohányoztam, nagyon ritkán éjszakáztam. Több, mint ötven éve élek együtt a férjemmel, szép családom van, ha szabad azt mondani boldog vagyok. Mindig sportoltam, röplabdában az ifi válogatottságig vittem, később teniszeztem, kerékpároztam, úsztam és futottam. Anélkül nem tudtam élni.

- A milánói Scalában az ön nevéhez fűződik az első magyar nyelvű előadás, a Kékszakállú herceg vára – amiben Melis György volt a partnere.

- A milánói Scala fennállásának 200. évfordulóján ment ez az előadás sorozat. Pár hónappal a Kékszakállú előtt mutatkoztam be nagy sikerrel a Scalában, mint Leonora a Trubadúrban. Utána rögtön megkérdezte az igazgató, hogy volna-e kedvem a premieren és az azt követő előadásokban Judit szerepét elénekelni, örömmel mondtam igent. Partnert is én választhattam. Természetesen ragaszkodtam Melis Györgyhöz. A karmester és a rendező is magyar volt, Peskó Zoltán és Pressburger György. Nagy sikerünk volt, minden előadás telt házzal ment.

- Számtalan különböző kultúrával találkozott, ez jelentett-e nehézséget önnek?

- Nem, soha. A világ minden táján megfordultam, soha sehol nem volt problémám az emberekkel. Hónapokig éltem Olaszországban, Spanyolországban, éveket Észak- és Dél Amerikában és természetesen Németországban is. Soha nem volt beilleszkedés nehézségem. Összehasonlítva a maival, bizony az még egy jó világ volt, azt lehet mondani, én még elértem az „aranykorszak” végét.

- Művésznő, hogy érzi magát itthon?

- Köszönöm, jól, nagyon jól. A világ legszebb helyein dolgozhatok, a Liszt Ferenc Zeneakadémián, az Operaházban, a Magyar Művészeti Akadémián a Vigadóban. Élvezem, hogy találkozom különböző felfogású emberekkel, szinte naponta beszélgethetek más művészeti ág képviselőivel. Pályafutásom során sokat voltam egyedül és mindig vigyázni kellett magamra, nehogy megfázzak, hogy aztán le kelljen mondanom egy előadást. Mindez már nincs, és ezt nagyon élvezem. Nem tudok úgy az utcán végigmenni, vagy vásárolni, hogy valaki kedvesen elismerően ne szóljon hozzám. Ha van, időm játszom az unokáimmal, viszem őket színházba, moziba, sőt az operába is. Élvezem az élet apró örömeit. Hálás is vagyok érte.

- Ön lírai szopránnak indult és drámai szoprán lett. Ez egy természetes folyamat?

- Nálam igen. Ez valószínűleg nemcsak a hangszalagok kérdése, hanem adottság is. No és ne felejtsük el a befektetett, rendkívül sok tanulást, munkát.

- Számtalan elismerése, kitüntetése, címe közül néhányat említsen meg, amelyik sokat jelent önnek.

- A professzori kinevezés, a szegedi Tudományegyetem díszdoktori címe, a Nemzet Művésze, a Kossuth-díj, a Bartók- Pásztory-díj, a Corvin-lánc, a Príma Prímissima díj– mind-mind nagy örömöt jelent számomra. Ugyancsak örültem annak, hogy a New York Times háromszor választott az év énekesének illetve művészének, a bécsi Állami Operaház örökös tagja vagyok, Ausztria kamaraénekese, és nem utolsó sorban a budapesti IX. ker. - születésem kerülete – Miskolc város – az Operafesztivál felépítése miatt – és Budapest díszpolgára vagyok.

- Mi a fontos az életben?

- A becsületesség, a megbízhatóság, a család, a gyerekeim, unokáim, a férjem, aki egész életemben mögöttem állt, számomra a legfontosabb volt. A megszerzett tapasztalatomat, tudásomat eredményesen tovább adhassam. A barátság, szeretet és a hit; hogy higgyek magamban, másokban, abban, hogy van valaki odafönn, aki vigyáz ránk.

Művésznő, a Magyar Kultúra Napján érte Zalaegerszeget az a megtiszteltetés, hogy önnel itt találkozhatunk, de sajnos nem, mint fellépővel. Milyen minőségben érkezett hozzánk?

 

Mint a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, de természetesen a műsorban szereplő tanítványaimat is kísérem. Magam a fellépést nem vállaltam, már egy ideje nem éneklek színpadon. Azonban szíves ajánlottam azokat a fiatal művészeket, akiket tanítok. Számukra nagyszerű gyakorlat, lehetőség fellépni, ismeretlen zenekarral, karmesterrel. Ennél szebben nem is ünnepelhetném e jeles napot, mint hogy a jövő művészeit prezentálom a zalaegerszegieknek.

 

Utolsó alkalommal külföldön, Barcelonában lépett fel 2008-ban, majd 2011-ben Budapesten a Bánk bánban búcsúzott végleg. Mennyi erő kell ahhoz, hogy egy folyamatos diadalmenetet követően, művészi képessége teljében eldöntse a művész, Ön – hogy most befejezem a színpadi szereplést?

 

Sok – sok - sok! Nem gondoltam volna, hogy vannak nagyon nehéz periódusok e döntést követően, de még jó időben elhatároztam, hogy in floribus fogok visszavonulni. Az emberek emlékezetében úgy maradjak meg, ahogy az előadások végén mindig elhagytam a színpadot: győztesen, diadalmasan. Azonban olyan új feladatra kaptam felkérést, amibe épp olyan erővel és elánnal vethettem magam, mint amilyennel a pályámat csináltam. Több, mint 10 éve tanítok a Zeneakadémián, ahol végeztem, az én alma materemben. Amikor még színpadon álltam, már akkor is tanítottam. Ha egy kolléga fordult hozzám „nem tudsz valami megoldást, mert ezt és ezt nem tudom úgy énekelni, ahogy kellene”, akkor tanácsot adtam, megmutattam neki a különböző lehetőségeket, vagy bementem a színházba és két próba között, dolgoztam velük. Mesterkurzusokat tartottam világszerte, annak ellenére, hogy tele voltam szerződésekkel. Sokat gondolkoztam azon, hogy van-e jogom azt a tudást, és tapasztalatot, amit megszereztem csak a magaménak megtartani? Döntöttem: át kell adnom. Döntésemben szerepet játszott az akkor már utolsó útjára készülő II. János Pál pápa felhívó szava is „segui mi”, azaz „kövessetek!” Azt éreztem, ha én meg tudtam csinálni, ti is meg tudjátok tenni, hiszen tehetségesek, szorgalmasak vagytok. Így nem mentem el Japánba, Amerikába tanítani, nem maradtam Németországban, hazajöttem, a kör bezárult. Szeretem a kör-szimbólumot, nem szeretem az egyenes, végtelenbe menő, soha nem találkozó vonalakat.

 

A Zeneakadémiának csodálatos presztízst ad, hogy ön ott tanár!

Remélem, igen. Hosszú évekig tanszékvezető egyetemi tanár voltam. Most már professzor emerita vagyok, minthogy a törvények korhoz kötik a pozíció betöltését, és ezt nem könnyű tudomásul venni. Ha magamból indulok ki, akkor azt mondhatom, hogy semmi különbség nincs egészségileg a mai és a 20 évvel ezelőtti állapotom között. Sok hivatás van - művész, tudós, kutató, orvos - amiben a nyugdíjazás nem köthető korhoz. Feladatom azonban továbbra is van, hat tanítvánnyal foglalkozom, főtanácsadója vagyok az Operaház főigazgatójának, a Corvin lánc Testület alelnöke vagyok és az MMA elnökségi tagjaként igyekezem az Akadémia munkáját segíteni.

 

Ön választja a tanítványt, vagy a tanítvány a mestert?

 

Hozzám mindig a tanítvány jött. Mindenesetre előfordulhat az is, hogy a hallgató viselkedése, magatartása, fizikai és erkölcsi hozzáállása nem teszi lehetővé az együttműködést, vagy éppen a tempóm túl erős neki, akkor közös megegyezéssel elválunk. Ezt akceptálnia kell mind a két félnek, csak szabad elhatározás alapján lehet sikeres a közös munka.

 

Lát-e különbséget a mai fiatal énekesek és az ön korosztályának akkori lehetőségei között?

 

Több lehetőségük van, nagyon nyitott lett a világ. Kimehetnek külföldre, ösztöndíjak, előéneklések vannak, rengeteg énekverseny van. Csak jó felkészülés és bátorság kell hozzá. Az új művész generáció képzésére egyre nagyobb hangsúlyt fektet a jelenlegi kormány. Ezzel a lehetőséggel pedig mindenképp élniük kellene.

 

Miután ön itt, Magyarországon operaénekesként és énektanárként diplomát szerzett, és akadályok ellenére színpadra állhatott, Christopher von Dohnanyi hívására Frankfurt am Mainba, majd Hamburgba szerződött, de azt követően szabadúszó lett. Tudjuk, hogy férje, dr. Marton Zoltán menedzselte. Szemernyi kétség sem volt önökben, hogy ez menni fog?

 

Férjem elejétől fogva abszolút bízott bennem. Már 1968-ban mondta, hogyha szabadon akarunk élni és dolgozni előbb vagy utóbb ki kell mennünk Nyugatra, mert innen, abban az időben nem hiszem, hogy lett volna lehetőségünk azt elérni, amit elértünk. „1980-ra világsztár leszel, ha ki tudunk menni.” – mondta mindig. Azt hiszem rajtunk kívül senki nem hitte ezt. 1970-ben, mint sebész orvos feljött vidékről a Traumatológiai Intézet Szervezési Osztályára dolgozni és munkája mellett a mi legális kiutazásunkat is hangyaszorgalommal szervezte. Szőtte, összerakta a szálakat és a végén – most röviden csak az eredményt szeretném mondani - mikor Ch. von Dohnanyi leszerződtetett, 1972 augusztus végén, azon a napon, amikor Balczó Andris megnyerte az olimpiát kiutaztunk Frankfurt am Main-ba. Ő, mint sebész dolgozott és közben, ahogy mondani szokta „szervezte a fejetlenséget” én pedig a végrehajtó brigád voltam. Mint az eredmény mutatja sikeresen működtünk. Erről talán ennyit röviden.

 

A new yorki MET-ben már nem először lépett fel, amikor olyan sikert aratott, amit más nem tudhat magáénak, csak ön. Min múlott, hogy pont akkor?

 

Sok évig, jól és magas szinten dolgoztam Európában, a milánói Scalaban, Bécsben, Münchenben, Berlinben, Hamburgban, Barcelonában, Madridban. Az igazi nagy áttörés valóban a Met-ben történt. Ott ledőlt egy fal előttem. 1981-ben R. Strauss: Az árnyék nélküli asszony című operájában énekeltem a császárnő szerepét. Nagyon ideges voltam az első zenekari próbán. Erich Leinsdorf volt a dirigens. Én a jelenetem végén – ami bizony nagyon jól sikerült - kimentem, közben az egész zenekar tapsolt, ütötték a pulpitust. Visszahívtak a színpadra, maestro Leinsdorf mosolyogva rosszallóan fölszólt, „Frau Marton, ez nem a mindennap történik itt meg, magának tapsol a Metropolitan egész zenekara és meg se köszöni?” Az előadás végén óriási sikerünk volt. Az év végi összefoglalójában a New York Times az év énekesnőjének választott. Ettől kezdve szinte egy csapásra ment minden.

 

Ön azt szereti, ha a rendező rendezi a darabot, és nem a karmester, de szerepeiről beszélve az tűnik ki, hogy ön rettentő alapossággal elemzi a szerepeit. Egyedül csinálja?

 

A felkészülés egy komplikált, de még is egy kidolgozott, egyszerű folyamat. Önállóan, egyenként készülünk fel egy-egy szerepre, mindenki a maga módján. A végén ebben nagy segítségre van a korrepetitor. Majd jön a színpadi és zenekari. próbák, majd az összpróbák és az egész végén van a kosztümös- színpadi-zenekari próbák. Az előkészítést nem számítva ez utóbbi folyamat nálam, az Elektránál Bécsben hat hétig tartott, napi nyolc órában. A dirigens elmondja a saját észrevételeit, a rendezővel pedig közösen kidolgozzuk a koncepcióját.  Amit a rendező kívánt tőlem, azt aprólékosan fölírtam, átgondoltam, akkor megint leültem a partitúrával, mint egy könyvvel és mentem át taktusról taktusra. Füzeteim vannak, amiben benne van, a színpadi járás, hogy honnan hova megyek, és miért, elemzem tovább, mi van a szavak mögött, mi az értelmi és érzelmi világa, hogy kell azt előadni. Az első három - négy nap mindig nagyon nehéz, akkor szoktam mondani, hogy adjatok kis időt, amíg tudatosul bennem az elképzelésetek. Mindenesetre nagyon jó megfigyelőképesség, memória szükséges mindehhez. .

 

Sikeres szerepei közül a Toscát, Giocondát, Turandotot és Elektrát összehasonlítva, az utóbbiról mondta, hogy nagyon összetett feladat. Hogy valósítja meg ezt a színpadon?

 

Igen, mint már említettem az Elektra nagyon komplikált A szerepbe való tökéletes beleélés nélkülözhetetlen.  Azt is lépésről lépésre fel kellett építenem. Meg kellett mutatnom, hogy Elektra életének értelme a sors által rárótt szerep beteljesítése, s mikor mindez megtörtént, élete értelmének vége. Csodálatos feladat, ezért oly szép és sokrétű a mi munkánk. Az operában minden benne van. A beszéd, a zene, a játék, a képzőművészet, a gyönyörű kosztümök, a díszlet, az egész bevilágítás. Szinte minden érzékre hat, azt hiszem, nincs olyan ember, akiről ezek hatása leperegne, ha igazi művészek állnak a színpadon.

 

A nagyszerű fizikai kondíciót, ami mindvégig és most is jellemzi, hogy tudta fenntartani?

 

Szüleimnek köszönhetően az élettől egy erős testi és lelki felépítést kaptam. Egészségesen éltem, nem ittam, nem dohányoztam, nagyon ritkán éjszakáztam. Több, mint ötven éve élek együtt a férjemmel, szép családom van, ha szabad azt mondani boldog vagyok. Mindig sportoltam, röplabdában az ifi válogatottságig vittem, később teniszeztem, kerékpároztam, úsztam és futottam. Anélkül nem tudtam élni.

 

A milánói Scalában az ön nevéhez fűződik az első magyar nyelvű előadás, a Kékszakállú herceg vára – amiben Melis György volt a partnere.

 

A milánói Scala fennállásának 200. évfordulóján ment ez az előadás sorozat. Pár hónappal a Kékszakállú előtt mutatkoztam be nagy sikerrel a Scalában, mint Leonora a Trubadúrban. Utána rögtön megkérdezte az igazgató, hogy volna-e kedvem a premieren és az azt követő előadásokban Judit szerepét elénekelni, örömmel mondtam igent. Partnert is én választhattam. Természetesen ragaszkodtam Melis Györgyhöz. A karmester és a rendező is magyar volt, Peskó Zoltán és Pressburger György. Nagy sikerünk volt, minden előadás telt házzal ment.

 

Számtalan különböző kultúrával találkozott, ez jelentett-e nehézséget önnek?

 

Nem, soha. A világ minden táján megfordultam, soha sehol nem volt problémám az emberekkel. Hónapokig éltem Olaszországban, Spanyolországban, éveket Észak- és Dél Amerikában és természetesen Németországban is. Soha nem volt beilleszkedés nehézségem. Összehasonlítva a maival, bizony az még egy jó világ volt, azt lehet mondani, én még elértem az „aranykorszak” végét.

 

Művésznő, hogy érzi magát itthon?

 

Köszönöm, jól, nagyon jól. A világ legszebb helyein dolgozhatok, a Liszt Ferenc

Zeneakadémián, az Operaházban, a Magyar Művészeti Akadémián a Vigadóban. Élvezem, hogy találkozom különböző felfogású emberekkel, szinte naponta beszélgethetek más művészeti ág képviselőivel. Pályafutásom során sokat voltam egyedül és mindig vigyázni kellett magamra, nehogy megfázzak, hogy aztán le kelljen mondanom egy előadást. Mindez már nincs, és ezt nagyon élvezem. Nem tudok úgy az utcán végigmenni, vagy vásárolni, hogy valaki kedvesen elismerően ne szóljon hozzám. Ha van, időm játszom az unokáimmal, viszem őket színházba, moziba, sőt az operába is. Élvezem az élet apró örömeit. Hálás is vagyok érte.

 

Ön lírai szopránnak indult és drámai szoprán lett. Ez egy természetes folyamat?

 

Nálam igen. Ez valószínűleg nemcsak a hangszalagok kérdése, hanem adottság is. No és ne felejtsük el a befektetett, rendkívül sok tanulást, munkát.

 

Számtalan elismerése, kitüntetése, címe közül néhányat említsen meg, amelyik sokat jelent önnek.

 

A professzori kinevezés, a szegedi Tudományegyetem díszdoktori címe, a Nemzet Művésze, a Kossuth-díj, a Bartók- Pásztory-díj, a Corvin-lánc, a Príma Prímissima díj– mind-mind nagy örömöt jelent számomra. Ugyancsak örültem annak, hogy a New York Times háromszor választott az év énekesének illetve művészének, a bécsi Állami Operaház örökös tagja vagyok, Ausztria kamaraénekese, és nem utolsó sorban a budapesti IX. ker. - születésem kerülete – Miskolc város – az Operafesztivál felépítése miatt – és Budapest díszpolgára vagyok

 

Mi a fontos az életben?

 

A becsületesség, a megbízhatóság, a család, a gyerekeim, unokáim, a férjem, aki egész életemben mögöttem állt, számomra a legfontosabb volt. A megszerzett tapasztalatomat, tudásomat eredményesen tovább adhassam. A barátság, szeretet és a hit; hogy higgyek magamban, másokban, abban, hogy van valaki odafönn, aki vigyáz ránk.

Matyovszky Márta

2016. február 01., 11:56 szerző: Matyovszky Márta

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...