Filmkritika: Mese az életről...

Találkoztunk már hasonlóval, gondoljunk csak a Faun labirintusára, de ide sorolható a Zuhanás vagy az Ahol a vadak várnak. A Szólít a szörny hasonló tematikát követ, mégis kicsit más.

Conor (Lewis McDougall) egyedi fantáziával megáldott gyerek, de nincs egyszerű élete. Az iskolában terrorizálják, szülei elváltak, anyja halálos beteg. Egy este a házukhoz közeli fa életre kel és elmondja a fiúnak, hogy rendszeresen meg fogja látogatni, hogy elmeséljen három történetet. Conor álomnak hiszi az egészet, és a mesékben sem lát értelmet, holott nagyon is sok múlik azon, miként értelmezi azokat.

J. A. Bayona rendező ért az érzelmek ábrázolásához, korábban az Árvaházzal és a Lehetetlennel bizonyított. Megmaradt a kaptafánál, a Szólít a szörny is egy olyan alkotás, amit nem lehet faarccal nézni, az agyunk mellett a lelkünket is próbára teszi. A filmet a fantasy szál varázsolja különlegessé, nélküle szimpla családi dráma lenne, ami nem veti meg a giccset. Így azonban mindjárt más a felütés. Sokáig járhat az agyunk, kinek vagy minek a manifesztuma lehet a szörny. Csak Conor egy fantáziája? Esetleg az elhunyt nagypapa szelleme, netán a haldokló anya meséje? A választ ki-ki magában keresse, szerintem több alternatíva is életképes, a lényeg mégis a meséken van, több szempontból is. Ezek a film legjobb részei, vizuálisan gyönyörűek, jó bennük elmélyülni, ráadásul a tartalmuk sem merül ki egyszerű időhúzásban. Különösen tetszett, hogy a fiú azért kifogásolja a kis sztorikat, mert nem a jó és a rossz klasszikus harcáról szólnak, mi több: kérdés elé állítják az embert. Mi számít jónak vagy rossznak? Hol van a pont, amikor az a bizonyos láthatatlan határ elmosódik?

A néző is választ: vagy a szörny tanítása vagy Conor verziója fogja meg. Mindkettőnek van értelme, szimplán más nézőpontot képviselnek. Rá lehet sütni, hogy bevett életigazságokkal és közhelyekkel dobálózik a cselekmény, ami általában zavarni szokott, főleg, ha ezerszer látott és hallott kliséket használnak fel. Jelen esetben mégsem éreztem erőltetettnek a nagy szavakat, kiválóan illettek az összképbe. Főleg a szörny azon monológja tetszett, amikor rávilágít arra, hogy az igazság fáj, még ha kegyes hazugságokkal is fedjük el. A Szólít a szörny az életről és a halálról szól, az elfogadásról, a továbblépésről, hogy minden okkal történik és bármilyen nehéz is, a dolgokat nem lehet véka alá rejteni, az igazság, de hívhatjuk lelkiismeretnek is, előbb-utóbb felszínre tör. Ezzel pedig nem könnyű se szembenézni, se megbirkózni, de az ember képes rá, muszáj, hogy az legyen.

Bayona ügyesen épít feszültséget és váltogatja a mesét a valósággal. Csak az utolsó harmadban éreztem, hogy kicsit több könnyet kapunk a kelleténél, ami érthető egy efféle sztorinál, mégis enyhe túlzásnak véltem.

Ettől függetlenül sem tudok haragudni a filmre, mert bár fájdalmas, mégis életszerű és szerethető élménnyel gazdagítja a nézőt. A fiatal Lewis McDougall szenzációsat alakít, ha egy tehetségtelenebb gyerekszínészt választanak, könnyen bukhatott volna minden, de erről szó nincs. A nagyobb nevek is szuperek, de a srác viszi a filmet, no meg az öblös hangú címszereplő.

A Szólít a szörny fontos kérdéseket feszeget, vizuálisan gyönyörű mozi, ami után az ember egy kicsit magába száll és elgondolkodik, hogy neki vajon milyen meséket tartogatna a közeli bölcs, öreg fa...