Negyven alkotó esztendő kétszáz képe - Budaházi Tibor festőművész albumában

Most már nem bánja, hogy késett a vaskos kötet megjelenése, hiszen így kerek negyven évet ölel át az album. A legelső, biciklit ábrázoló festmény 1975-ből való, alig múlt húsz akkoriban. A záró akkord egy idei mű, a Nagyari emlék, ami a Tisza-parti település református templomának padsor profilját használja képalkotó motívumként. S közte 40 évtechnikai és stiláris gazdagsága. Hiszen bár Budaházi Tibor alapvetően festőművész, a grafikában, művészkönyvek alkotásában, installációkban ugyanúgy kipróbálta magát. Mert kíváncsi. Ez a motor hajtotta már gyerekkorában is, amikor régi könyvek, füzetek, poros iratok közt gyűjtötte élménykincseit a nagypeleskei iskola padlásán.

A partiumi Kőszegremetén született, majd Nagypeleskén, (apja ott volt tanító), Szatmárnémetiben tanult, s a nyolcvanas évek elején települt át Magyarországra.

Budaházi Tibor: – Ihlet nincs, csak rengeteg munka.  Fotó: Pezzetta Umberto

– Lényegében inkább visszatelepültem, hiszen a szüleim budapesti gyökerűek, csak éppen Szatmárban voltak birtokaik. Úgy maradtak ott, hogy megszűnt a magyar állampolgárságuk... – idézte fel nemrégiben az új album zalaegerszegi bemutatóján.

Gyerekként sokáig észre sem vette, hogy nem Magyarországon él. Burokban nevelkedett, ötödikes korától művészeti iskolába járt, ahol igen szigorúan vették például a rajzoktatást, de matematikából nem kellett érettségiznie.

– Meg is szenvedtem Szegeden az ábrázoló geometriai szigorlatot – utal fejét csóválva az immár Magyarországon megszerzett rajztanári diplomára. Jövőre lesz 30 éve, hogy Zalaegerszegen telepedett le, a város tavaly Pro Urbe-díjjal ismerte el.

Művészetében meghatározó alap a jelként, motívumként alkalmazott írás.

Az út – könyv installáció (2006)

– Zsigeri vonzalom fűz a betűhöz, a nyomtatotthoz, amiből irodalom születik, s az írotthoz, ami a kódexmásoló szerzetesek előtti főhajtást is képviseli. Nekünk még volt szépírás óránk, élveztem, ahogy a tinta kanyarog. Pedig balkezesként mindig meg kellett várnom, amíg megszáradt egy sor, különben elkentem volna a pennával rótt betűket. Amikor a képeimen elkezdtem alkalmazni az írást, újra elővettem a tollhegyet, mert egészen más rajzolatú vonalat hagy maga után, mint bármilyen más technika.

Az elegáns kötet címlapja

A rétegzettség, az archaizáló felület ugyancsak védjegye. A Horváth. M. Zoltán által szerkesztett kötet tanulmányát jegyző Novotny Tihamér művészeti író érzékletes megfogalmazása szerint Budaházi „a múlt levedlett, áttetsző kígyóbőreinek töredékeiből" épít világot, esztétikájának eszköze a repedeztetés, kiegészítés, visszakaparás, roncsolás, dörzsölés, tépés, elővakarás. És persze a jelképek ismétlése, zsolozsmás repetíciója. A szatmárcsekei csónakos fejfák, s az Árpád-kori templomok rongyos freskóiról átszellemített apostolfigurák imamalom szerű ismétlődése számos emlékezetes alkotáson őrzi karakteres kézjegyét. A szakralitás, a spirituális hatás ugyancsak elidegeníthetetlen kísérője műveinek, meggyőződése, hogy transzcendens élmény nélkül nincs művészet. Lételeme a jelképhasználat, keresztek, háromszögek ezerféle kompozíciója szól a jelennel összekapcsolt múltról, a „szimbólumokba csomagolt Istenről".

Rendszeresen vállalja a megmérettetést az országos seregszemléken, számos rangos elismerés birtokosa.

– A modern művészet alapja a kísérletezés – mondja. – Ihlet nincs, csak rengeteg munka, ezáltal derül ki, mit is tud az anyag. Nem szomorkodni kell a tölgyfa alatt, hanem magunkba olvasztani a világ újdonságait.