Húsz év múlva is: Válaszd az életet!

Természetesen minden valamirevaló filmőrült azonnal rávágná, hogy nem, elvégre a '90-es évek talán legnagyobb európai kultfilmjéről beszélünk, a drogközpontú mozik egyik legnagyobb zászlóshajójáról. Mégis reményre adhatott okot, hogy visszatért a teljes alkotógárda, Danny Boyle rendezőtől kezdve Ewan McGregoron át szinte az utolsó mellékszereplőig. Az eredmény? Egy furcsa, de egyedülálló élmény.

A T2 önálló filmként és nosztalgikus folytatásként is remekül helytáll. A képen Johnny Lee Miller és Ewan McGregor
Fotó: Jelenet a filmből

Renton (Ewan McGregor) hazatér szülővárosába és találkozik egykori cimboráival, akik a múlt miatt neheztelnek rá. Hősünk látszólag boldog életet él és csak nosztalgiázni érkezett pár napra, de a dolgok közel sem ilyen egyszerűek. A T2 különálló sztorit mesél el, ugyanakkor nagyban épít a múltidézésre, így az előd megtekintése nélkül fele ekkora hatást nem ér el. Boyle kikacsintásai, utalásai mesteriek. Nem nyomja le a torkunkon a nosztalgiát, pont úgy simulnak a cselekménybe ezek az elemek, hogy a néző el-elmosolyodjon rajtuk. Gondolok itt Skócia legmocskosabb vécéjére, a kirándulásra a hegyekbe vagy épp a kultikus "válaszd az életet" monológra, aminek az újragondolt formája nem kevésbé erőteljes és társadalomkritikus. Nincs pofátlan másolás, csak igényes tisztelgés. Persze a T2 nem egy kétórás utazás 20 évvel ezelőttre. Sokkal kevésbé lehet rásütni a "drogos film" jelzőt. Itt a tudatmódosító afféle háttér, aminek árnyéka végigkíséri hőseink életét. És ha már a főszereplőknél tartunk: Boyle sokkal inkább rájuk koncentrál, hogy hova jutottak, változtak-e, milyen életet választottak. Renton továbbra is a főszereplő, de Beteg srác (Johnny Lee Miller), Spud (Ewen Bremner) és Begbie (Robert Carlyle) ugyancsak előtérbe kerül. Mindnyájuk személyiségét, családi helyzetét részletesebben kibontják, ezáltal nemcsak öreg drogosokat látunk, hanem hús-vér embereket. Renton utazásának valódi oka, Beteg srác tervei, Spud új célja, valamint Begbie kapcsolata a fiával mind remek szálak, amik nem kuszálódnak össze, sokkal inkább velős drámát szolgáltatnak. Emellett szó nincs arról, hogy mellőznénk a humort. Mi több a folytatás sokkal viccesebb, mint az első rész. Morbid, olykor ízléstelen, de kacagtató jeleneteket látunk, amik néhol kifejezetten gyorsan érkeznek egy-egy komorabb rész után. Egyfajta érzelmi hullámvasúton érezhetjük magunkat, de Boyle megint csak tökéletesen keverte az arányokat.

A színészek kifogástalan munkát végeztek, látszik, hogy szívből játszanak és örömmel bújtak újra karaktereik bőrébe. Nehéz ennyi idő után teljes értékű folytatásként tekinteni a T2-re. Nem minden pillanata működik, a zárás kiszámítható és kissé érdektelen, bár az utolsó jelenet kétségtelenül szuper.

Furcsa érzés volt megint Rentonékkal lenni, de bármennyire is nem erre számítottam, képtelen vagyok elvitatni a zsenialitását. Ilyen egy igazi szerelemprojekt, aminél egyértelmű volt, hogy nem lesz képes hozni az előd kultikusságát, mégsem lehet szó csalódottságról. Boyle utánozhatatlan stílusa, a kiváló dalbetétek, karakterrajzok és persze a nagy adag nosztalgia mind olyan erények, amik miatt emlékezetes marad a film. Hogy 20 év múlva is így gondoljuk-e, azt az idő dönti el, de semmiképp sem lehet felesleges folytatásnak nevezni a T2-t.