A szeretett példakép - Nándi bácsi, az osztályfőnök

Amikor felnyitottam a borítékot, szinte felkiáltottam: Uram Isten, hogy elment az idő, az 55 év szinte egy pillanat alatt elrepült. Mintha nem is olyan régen lett volna, amikor 1962 őszén elkezdtem tanulmányaimat a Zalaegerszegi Gép- és Híradásipari Technikumban, röviden a gépipariban. Úgy is emlegettek bennünket, hogy a „gépiparisok”, amit mi persze büszkén vállaltunk, mert rang és tisztesség volt a gépipariba járni és tanulni.

Akkortájt gyorsan peregtek az iskola alapítása körüli események, mert a „hivatalosságok” 1962. április 11-én írták alá a technikum szellemi alapkőletételéről szóló határozatot, s néhány hónap múlva, 1962 szeptemberében már meg is kezdődött a tanítás. Az akkori tanügyigazgatási rendnek megfelelően még egy szombathelyi technikumba jelentkeztem, de aztán jött az értesítés, hogy lakhelyünkhöz, egy Sümeghez közelebbi intézménybe, a zalaegerszegi gépipariba vettek fel. Iskola, iskola, nekem aztán mindegy, gondolhattam akkor, mivel azért szorongtam, hogy mi lesz velem, ha elhagyom a biztonságot adó szülői kikötőt?

Az indulás évében mindössze három nagyszerű ember – Sereg József igazgató, Koller Nándor igazgatóhelyettes és Tóth József műhelyfőnök (a háromfős tantestület), kiegészülve időnként a szomszédos Ságvári Endre Gimnázium óraadó tanáraival – küzdött a tanulás igájába igen nehezen befogható „A” és „B” osztály darabos eszű diákjaival. Sereg igazgató úr kimért nyugalma, tekintélyt parancsoló fellépése, intelligens előadása, kifinomult és szépséges géptan rajzai, minden esetben nagy hatást gyakoroltak rám. Osztályfőnökünk, az 1931. december 1-jén Nemesapátiban született, az ELTE-n matematika-fizika-ábrázológeometria diplomát szerző, a zalaegerszegi Zrínyi Miklós gimnáziumban tanító, s hozzánk, a gépipariba „átparancsolt” Koller Nándor, Nándi bácsi azonban személyiségének ablakát is kinyitotta felénk. Mondásai, viselkedésének és tanításának gyöngyszemei megkövesedett útjelzőként maradtak meg bennem. Ma is útbaigazítanak, pedig „felnőttem már, és szaporodik fogamban az idegen anyag”.

Egy német filozófus, Max Scheler úgy véli, hogy minden pozitív példakövetés alapjául a szeretet szolgál, ami bennem minden bizonnyal azért alakulhatott ki, mert Nándi bácsi nemcsak mesterségét osztotta szét közöttünk, hanem egészséges életfelfogását, szüleihez fűződő viszonyát, tapasztalásait. Ma is itt cseng a fülemben egyik örökérvényű üzenete, amit a hétvégeken a szülői házba hazatérő diákjainak mindig elmondott: „Ha hazamész fiam, ha csak egy zsömlét is, de mindig vigyél valamit a szüleidnek!”

Életem rövid dokumentumfilmjének egyik főszereplője lett, mert „nem középiskolás fokon” tanított. Segített megmászni a tudás hegycsúcsait, velünk együtt jött a járható utakon, óvott a veszélyt jelentő zegzugos ösvényektől. A tanításba vetett hite ma is példa előttem. Tőle tudom, hogy minden mesterségnek arany a vége és saját szakmánkba vetett hit nélkül nem tudjuk megállni a helyünket az élet forgószelében.

Azt is tudtunkra adta és életével is példázta, hogy „ha korán házasodol, korán bánod meg”. Nem jó elsietni a házasodást. Sokszor figyelmeztetett arra – néhányunkat talán nem elégszer –, hogy férfiember számára az ideális nősülési kor a 30. év.

A katedrán mindig a tanár és az ember állt előttem. Gyengéit sem titkolta. Egyik alkalommal, mint egy katonatiszt, kihúzta magát és megmutatta, hogy egyik keze rövidebb, mint a másik. Nem kell azt szégyelleni, ha „hiba van a kréta körül”, valami nem úgy van, ahogyan lennie kellene. Senki sincs hiba nélkül, de azzal együtt is lehet hasznos és boldog életet élni.

Szigorú, következetes és rendszerető tanár volt. A tudás lécét magasra tette. Gyakran hangoztatta: „Nálam lehet puskázni, csak észre ne vegyem.” Az ötös magasság átugrását magának tartotta fenn. Sok keményen áttanult éjszaka után sem lehetett a nyomdokába lépni.

Az érettségin is csak négyest akart adni matekból. A vizsgabizottság nyomásának, mely az iskola történetének első érettségijén – személyemben – mindenképpen produkálni akart egy színtiszta jeles tanulót, csak nagyon nehezen engedett, és rosszkedvűen kanyarította be bizonyítványomba, a többi jól kiérdemelt és megküzdött ötös mellé a jelest.

Életem első „színházi élménye” is hozzá fűződik. A darabra, amelyet az osztállyal együtt láttunk, már nem emlékszem. Az ő dorgáló szavára viszont annál jobban. Az okot az szolgáltatta, hogy hétköznapi – talán egyetlen – ruhámban mentem el a színházba. Mielőtt leültem volna, magához szólított, és – nem bántóan, úgy, hogy mások ne hallják – azt mondta: „Tanuld meg, fiam, színházba mindig ünneplő ruhában kell jönni!” Meglepődtem, mert otthon csak azt hallottam, hogy templomba kell mindig tiszta ruhában menni. Azóta – mióta magam keresek – van színházba illő, ünneplő ruhám.

Tudta, hogy minden közösségnek, embernek saját fészek kell. Ezért is izgulta végig velünk az új iskola születését. A ruhagyár sarkáról, ahol akkor a város széle volt, mutatta meg nekünk, hol épül majd az új iskola. Nehezen hittük el, hogy a kukoricatáblák helyére néhány év alatt egy iskolát lehet varázsolni. Nyilván neki is, másoknak is sok álmatlan éjszakát okozott az építkezés, de a mű, az új iskola és a tőszomszédságában az új kollégium gyorsan elkészült. A technikum 2., 3., és 4. osztályát már itt fejeztük be.

Bátyám, dr. Henczi Sándor, aki kollégája volt a gépipariban, azt írta az 1992. november 27-én elhunyt tanártársa nekrológjában: „Egyszerre tapasztaltuk igazi emberségét, példamutató munkaszeretetét, tudását, őszinteségét, nyíltságát, szelleme kifogyhatatlan derűjét”.

Gondolom, hogy osztálytársaim nevében is megköszönhetem Nándi bácsinak, amit emberségének tágra nyílt ablakán átadott nekünk a múltból, saját magából, hitéből és tudásából. Tudom, hogy a köszönöm nem nagyon zsírozza meg a káposztát, éppen ezért a bakancslistámon még rajta van, hogy egykori osztálytársaim vagy a jelenkor kiválóságai segítségemre lesznek abban, hogy – a család egyetértésével – létrejöhet egy Koller Nándor nevét viselő alapítvány, mely minden esztendőben elismeri és méltatja az iskola azon nevelő tanárát, akinek a „jó nevelés a legfőbb szokása”.

Budapest, 2017. március 31.

Dr. Henczi Lajos

Ön is szívesen emlékszik vissza a diákévekre?
Van egy jó sztorija diákcsínyekről, tanárokról, esetleg régi fotója is akad? Küldje el nekünk!