Ahol életeket hosszabbítanak

Visszaadnak bennünket családunknak, a társadalomnak. Nem csak testi, de sok betegnek lelki gyógyulást is adnak. Tapasztalataimat saját betegségem gyógyítása kapcsán szereztem, tehát hitelesen tudom leírni az élményeimet, amit a Zala Megyei Kórház kardiológiai osztályán szereztem.

2013. május 10-én kerültem a Kanizsai Dorottya Kórház kardiológiai osztályára erős mellkasi és hátfájdalmakkal. Hogy milyen körülmények között azt most ne firtassuk. Az osztályra kerülve Dr. Kiss Tünde ügyeletes doktornő vett kezelésbe. Megállapította betegségemet, elhelyezett az osztály megfigyelő szobájában. Betegségem tudatában, a zalaegerszegi kórház hasonló osztályán szolgálatot teljesítő orvossal konzultálva úgy határoztak – mivel nem állt fenn közvetlen életveszély – a megfelelő kezelést, gyógyszerezést kapva, megfigyelve 2013. május 13-án hétfőn maradok Nagykanizsán.

A Zala megyei kórház kardiológiai osztályára a fenti időben kerültem ahol még aznap hajnalban a megfelelő beavatkozást elvégezte rajtam Takács István főorvos úr.

Az osztályról 2013. május 17-én kerültem haza családomhoz. Betegségemnek, a kórházban töltött időmnek ez a rövid története.

Tollat nem azért vettem a kezembe, hogy csak ezt a történetet leírjam, hanem a következők miatt leginkább.Azért teszem, hogy köszönetet mondjak a többi sorstársam nevében is azoknak az embereknek, akik egészségünket védik. Név szerint említve Dr. Kiss Tündét a kanizsai kórház orvosát, S. Horváth Lászlót mentőtisztet és társait, akik az úton hitet öntöttek belém, dr. Takács István főorvost és csapatát akik a megfelelő beavatkozást elvégezték rajtam.

Köszönöm sokunk nevében azoknak az orvosoknak, ápolóknak, egyáltalán a kardiológiai osztály összes dolgozójának áldozatos munkáját, akik ezt a kemény, felelősségteljes hivatást választották és lelkiismeretesen végzik.Én, aki először voltam életemben kórházban, megtapasztaltam, láttam azt a kemény fizikai és idegi igénybevételt, amit az ott dolgozóknak el kell viselni. Akik Misi bácsi féle magatehetetlen embereket gondoznak, etetnek, tisztogatnak, vígasztalnak, egyszóval: embernek tartanak. Azok az utrahangon dolgozó személyek, akik úgy fogadtak, mint a legközelebbi hozzátartozójukat.

Csak egy epizód az emberségből: Főorvos úr, aki a beavatkozást rajtam elvégezte meglátott a folyosón amint az ultrahang vizsgáló szoba előtt tolókocsiban várakoztam. Kérdezte miben segíthet. Megköszönve kérdését mondtam, hogy csak a beteghordót várom, hogy felszállítson a szobába. Doktor úr szó nélkül megfogta a tolókocsit és felvitt a kórterembe.

Tisztelt Olvasó, én mint egy 75. évében járó idős ember, aki még soha nem írt semmilyen ügyben egyetlen mondatot egyetlen médiának sem, ezek az emberséges cselekedetek sarkalltak arra, hogy sokunk nevében megköszönjem az osztályon dolgozók áldozatos munkáját, takarítótól főorvosig.

Engedtessék meg, hogy még egy gondolatot leírjak, ami eszembe jutott: Miniszterelnökünk valamikor azt mondta: Ez a szép ország többet érdemelne. Én azt mondom, ezek az emberek többet érdemelnek. Többet, úgy anyagi, mint erkölcsi elismerést.

Én még egyszer megköszönöm sokunk nevében áldozatos, kitartó munkájukat és további munkájukhoz jó erőt és egészségek kívánok.

Tisztelettel: Egy volt hálás betegük