Disznósztori

Visítani kezdett, és mellső lábaival majd szétszedte az ólajtót. Nem használt semmi Mikor az etetés neszei elültek, még néhányat horkantott, azután lassan elcsendesedett.Alkonyatkor az udvar közepén szokatlan módon nagy petrence szalma állt magában, félrecsúszott hósapkával a fején - megszédülhetett, amikor végignézett a hólepte udvar minden fontos szegletéhez vezető, fényesen sötétlő gyalogjárókon. A gangajtó előtt négy lábát szétterpesztve, vastag hátán fejszét és sukkot tartva posztolt az öreg bontószék. Bent a házban nagy levestészta-térképek sárgállottak, száradtukban bőrré váltak a kis szoba vetett ágyain.

A spájz sarkában egy vödörben kellette magát a savanyú káposzta, az asztalon fényesen sorakoztak a megfent kések, és a földön, a fal mellett, kisebb-nagyobb fazekak, lábosok regimentje állt vigyázban. A kamrában fa tekenők és kádak mutogatták tiszta ölüket. A másnapi disznóvágásra volt minden gondosan előkészítve.Kora reggel Gizi húgommal még az ágyban voltunk, amikor lábdobogások és krákogások közepette nyílt a gangajtó. - Jóreggetaggyonisten! - Jóregget! - megjött Gyula bátyánk meg Pali bátyánk. Édesapánk és nagyapánk a konyhába hívta a két disznófogót, majd kis idő múlva együtt az udvarra vonultak. Hamarosan fül- és szívszaggató disznóvisítás és hörgés szaggatta szét a ház csendjét. „Percekig vagy órákig tart, hová lehetne elbújni előle, a dunyha alá?!” Egyszer csak hirtelen beálló némaság: vége. Húgommal kimerészkedtünk az udvarra. Nem láttunk mást, csak a disznót a földön. A rózsaszín test mozdulatlan volt. Már nem akart se túrni, se futni, se tiltakozni Nyakán nagy, piros seb tátongott. A pirosság lefolyt a földig, összemocskolta a hó fehérjét. Szótlanul néztük. Talán, hogy felocsúdjunk, édesapámék szalmával fedték be az állatot. Biztattak bennünket, hogy lovagoljuk meg, most nem fut el előlünk.

A disznóölők azután meggyújtották a szalmát, azzal égették le az ártányról a szőrt. Pernye és szikra szállt az ég felé. Utána a pörzsöléstől megfeketedett hízót patyolattisztára kaparták, mosták, majd a konyhában felállított bontószékre vitték.Késekkel, fűrésszel, baltával kezdték darabolni. A felhasított testből színek buggyantak elő: fehér szalonna, rózsaszínű hús, sötétbordó máj, szivárványszínű bél

- Nevessetek, amikor bontják a disznót, vastagabb lesz a szalonnája! - ötlött fel bennem a szomszéd Lina néni mondása. A szalonna vastagságából jósolgatták, hogy mennyi lesz a zsír. A lassan alaktalanná váló hústömegből vödrökbe meg a padlóra folyt a vér. A levegő ekkor már nehéz volt a gőzölgő hús, a pörzsölés szagát ontó ruhák és a kézről kézre járó pálinkás meg fröccsös poharak szagától. Az arcokon mégis mosoly ragyogott, mert már meg lehetett kóstolni a nap első csemegéjét, a sózott, nyers bürkét. Senki sem bánta, hogy zsíros lett a keze vagy a ruhája. Irén néném és Berta ángyom a belet tisztította egy fa tekenőben. Amikor felfújták a tiszta belet, az olyan lett, mint egy tekerődző, átlátszó kolbász. Édesanyánk válogatta a húsokat: melyik kerüljön lesütésre, a sózóba, a kolbászba, melyik a lábosba? Lassan megtelt a sporhelt gőzölgő edényekkel: sült, főtt a disznótoros vacsora. A nehéz szag már elszállt, helyét a friss húsból készülő ételek illata vette át. A konyha cementfalán meg az ablakán kis patakokban folyt le a vízzé vált pára.Este alig fértünk az asztal köré, mert nagy volt a család és a rokonság, de jöttek meghívottak a szomszédból is. Már nem gondoltunk a reggeli ijedtségre, örültünk a terített asztalnak és a társaságnak.Egymás után sorjáztak az ételek: a zamatos húsleves után elénk hozták a főtt húst paradicsommártással. A káposzta volt a vacsora fő fogása, ezért mindenki megállapította, hogyan sikerült: elég sűrű-e, nem lett-e túl savanyú, szép-e a színe? Végül ott fénylett az asztal közepén a pecsenye és a hurka. Alig lehetett mindent végigkóstolni.Vacsora alatt kevés szó hallatszott, de a vége felé megeredtek a nyelvek: felemlegettek régi huncutságokat, meséltek a katonaévekről, a háborúról, a hadifogságról, és előhoztak titokzatos történeteket. A kezek egyre közelebb csúsztak egymáshoz, majd a férfinép lassan nótázni kezdett.Mire a nótákból is kifogytak, éjszaka lett, és egyszer csak elhangzott az asztal fölött: „emennyünk”! Ha nehezen is, ki-ki felkelt a helyéről, a segítségek és a vendégek hazaindultak. A kölcsönös „köszönnyök!” után Pali bátyánk még visszaszólt az ajtóból: „- Akko usszámicccsotok, ho karácsonra mi is levággyok a zeggyiket!”

Zsupánné Illés Margit