Ganz Ábrahám követői – a gépiparisok és a ganzosok

A 4.a. osztályban technikusi képesítő vizsgát szerzett tanulótársaimmal együtt ma, október elsején, ötven év után jöttünk össze ünnepelni, emlékezni, visszatekinteni és az elkövetett emlékezetes diákcsínyeket feleleveníteni egykori iskolánkban. A városban annak idején minket csak úgy emlegettek, hogy a „gépiparisok". Mi büszkén vállaltuk ezt a ragadványvet, mert rang és tisztesség volt a gépipariba járni és tanulni. Azért, hogy látható is legyen ki is a gépiparis, még diáksapkánk is volt, amelynek hordását az iskola vezetése szigorúan megkövetelte. (Persze ma már bevallhatjuk, hogy amikor csak lehetett gyorsan zsebre vágtuk, mert nélküle könnyebb volt vagánynak lenni, udvarolni, s diák mivoltunkat – ilyen-olyan okból - elrejteni.)

A későbbi tanulótársainkat aztán már „ganzosoknak" hívták mert az iskola 1970. október 8-án felvette Ganz Ábrahám nevét. De ennyire ne szaladjunk előre, mert, a mai alkalmat és ezt az írást mindenek előtt az iskola létrejöttének, a kezdeti éveknek és tanáraink általa képviselt, máig ható értékrendnek kívánom szentelni.

Dr. Henczi Lajos

A gépipari technikum (érettségi tablónkon az a név áll, hogy: Zalaegerszegi Gép- és Híradásipari Technikum) szellemi alapkőletételéről szóló határozatot 1962. április 11-én írták alá a „hivatalosságok". A mi, zalaegerszegi iskolánk volt az országban a 19. gépipari technikum. Mai nyelven akár virtuális iskolának is mondhatnánk, mert épületünk még nem volt, ezért albérletbe, a (Notre-Dame-nővérek volt) zárda épületébe szorultunk. Ma is élénken előttem van az a kép, amikor 1962-ben – félénk sümegi fiatalemberként – beléptem a zárda kapuján, és nem akartam elereszteni anyám értem-küszködő kezét, mert féltem a fölém tornyosuló falak rejtette világtól. Uram Isten, mi lesz velem, ha elhagyom a biztonságot adó szülői kikötőt? A szorongó klottgatyás parasztlegény félelme alaptalannak bizonyult. Sok nagyhasznú ember gondozta bennünk az otthonról hozott értelem csíráit.

A „sok" kezdetben még kevés volt, mert mindössze három nagyszerű ember – Sereg József igazgató, Koller Nándor igazgatóhelyettes és Tóth József műhelyfőnök (a háromfős tantestület) – látta el oktatásunkat, nevelésünket, kiegészülve időnként a szomszédos Ságvári Endre Gimnázium óraadó tanáraival. Volt mit tenniük!

Az indulást követően nem sokkal már valós iskolánk is lett, amelynek építését – web-kamerák még nem lévén – saját szemünkkel követtünk nyomon. Osztályfőnökünk, Koller Nándor kíséretében gyakran elsétáltunk a ruhagyár épületének sarkáig, ahol a szántóföldek kezdődtek, s egy rozoga „villa negra" is állt a kukoricatáblák közepén, s Nándi bácsi jópofa távolba nézéssel próbálta érzékeltetni velünk, hol is épül majdani iskolánk. Mi – sok mással együtt – ezt is elhittük neki. Jól tettük, mert az álomból hamarosan valóság lett. 1964 tavaszára, háromholdnyi szántóföldön, felépült az iskola első – négy tanteremből és kiegészítő helyiségekből álló – épülete, amit a tavaszi szünetben gyorsan elfoglaltunk.

Megkérdezhetné bárki, hogy minek kellett ez a technikum, hisz volt már az országban 18 hasonló intézmény! Kellett, mert az országban és Zala megyében is lendületben volt az ipar és a mezőgazdaság, illetve szép ütemben gyarapodott az iskoláskorú populáció. Budapesti gyárak új „vidéki" gyáregységei, helyi („tanácsi") vállaltok kezdtek termelni Zalaegerszegen és szerte a megyében is, amelyekhez kellettek a technikusi végzettséggel rendelkező szakemberek. Gyakran hallom, hogy ilyen jó szakmai konstrukciót, ilyen keresett szakképesítést azóta sem tudott felmutatni az oktatáspolitika. Szinte mindenki jó érzéssel, nagyfokú empátiával gondol vissza erre a kiváló szakképesítésre és iskolatípusra. Kis túlzással állíthatjuk, gyakorlati mérnöknek tekinthettük magunkat, mert szinte mindent tudtunk, amit egy mérnöktől elméletben megköveteltek, ráadásul mi meg is tudtuk csinálni. Ma azt mondanánk erre, hogy nagyon gazdag kompetenciakészlettel (gyakorlati tudással rendelkeztünk), amely azonnal hadra fogható volt a termelésben.

Szakmai és erkölcsi nevelésünk tehát 1964-től már az új épületben folytatódott, s a tantestület kicsi csapata is új, frissen diplomát szerzett tanárokkal bővült (pl. Szakál István, Tóth István, Tilly Béla).

Mi azonban többnyire két kiváló személyiség erőterében formálódtunk. Egyikük Sereg József, iskolánk első, elegáns kiállású, határozott fellépésű, gépészmérnök végzettségű, a MOM-ból hozzánk került igazgatója volt, aki nem csak megjelenésével, hanem irigyelt műveltségével, szárnyaló fantáziájával, segítő magatartásával és kisugárzásával hagyott mélyen megülő mintázatokat bennünk. Kimért nyugalma, tekintélyt parancsoló fellépése, intelligens előadása, kifinomult és szépséges géptan rajzai, minden esetben nagy hatást gyakoroltak rám. Engem elsősorban – akkor még igazi hasznát nem látó – nevelési tétele ragadott meg, hogy „az igazi műszakinak legalább felerészben humán műveltséggel is kell rendelkeznie". Tervei között szerepelt egy zalai műszaki főiskola létrehozása is, hogy legyen perspektívája a helyben maradó, tehetséges tanulóknak a felsőoktatásban folytatni tanulmányaikat.

A másik mértékadó nevelőnk osztályfőnökünk, Koller Nándor, matematika-fizika-ábrázológeometria szakos tanár úr volt, akit a Zrínyi Miklós Gimnáziumból helyeztek át hozzánk, hozzáteszem, a mi nagy szerencsénkre. Életem dokumentumfilmjének egyik főszereplője lett, mert „nem középiskolás fokon" tanított. Varázslónak is nevezhetném, mert neveléstani bűvészmutatványainak hatása alól máig nem tudtam kikerülni. A szigorúsága, gondossága, következetessége, nyugodt és derűs természete példaként áll előttem ma is. Sikerült még olyan tantárgyakat is megkedveltetni velünk, mint például az ábrázoló geometria. (Aminek aztán az egyetemi tanulmányaim alatt is nagy hasznát vettem.) Nándi bácsi személyiségének ablakát is kinyitotta felénk. Mondásai, viselkedésének és tanításának gyöngyszemei megkövesedett útjelzőként maradtak meg bennem. Ma is útbaigazítanak, pedig „felnőttem már, és szaporodik fogamban az idegen anyag". A tanításba vetett hite ma is példa előttem. Tőle tudom, hogy minden mesterségnek arany a vége, és saját szakmánkba vetett hit nélkül nem tudjuk megállni a helyünket az élet forgószelében. Nemcsak tudását osztotta szét közöttünk, hanem egészséges életfelfogását, szüleihez fűződő viszonyát, tapasztalásait. Ma is itt cseng a fülemben egyik örökérvényű üzenete, amit a hétvégeken a szülői házba hazatérő diákjainak mindig elmondott: „Ha hazamész fiam, ha csak egy zsömlét is, de mindig vigyél valamit a szüleidnek!"

Mesterségéhez és a szüleihez való példaadó viszonya Ganz Ábrahám Bécsből szüleihez írt levelének igazát példázta: „... az én elgondolásaim komolyak, és higgyétek el, ha az ember valamihez fog, és nem sikerül, még nem kell kétségbeesni; a türelem, bátorság és kitartás az ember boldogulásának hatalmas segítője, akinek pedig nincs jövőjébe vetett reménye, azt sajnálni lehet". Azt is tudtunkra adta és életével is példázta, hogy „ha korán házasodol, korán bánod meg". Nem jó elsietni a házasodást. Sokszor figyelmeztetett arra – néhányunkat talán nem elégszer –, hogy férfiember számára az ideális nősülési kor a 30. év. A katedrán mindig a tanár és az ember állt előttem. Gyengéit sem titkolta. Nem kell azt szégyelleni, ha „hiba van a kréta körül", valami nem úgy van, ahogyan lennie kellene. Senki sincs hiba nélkül, de azzal együtt is lehet hasznos és boldog életet élni. Szigorú, következetes és rendszerető tanár volt. A tudás lécét magasra tette. Gyakran hangoztatta: „Nálam lehet puskázni, csak észre ne vegyem." Az ötös magasság átugrását magának tartotta fenn. Sok keményen áttanult éjszaka után lehetett csak a nyomdokába lépni.

Mindennapi tanáraink mellett volt egy múltbéli személyiség is, aki rendszerint előkerült a szakmai, de az osztályfőnöki órákon is. A szép szál embernek tekintett, jó kiállású, svájci származású, az ipari pálya után vonzódó Ganz Ábrahám volt ez a személyiség, akinek életútja az ipari kapitalizmus kezdeti korához kötődik. Tanáraink példaértékű személyként állították elénk, mert a nehézségekben is a kihívást és a lehetőségeket látta. Addig keresett-kutatott, amíg nem találta meg a jó megoldást, pl. a különböző vasfajták ötvözését. Az elméleti tudást keservesen megszerzett empíriával, vándorlása során szerzett gazdag tapasztalattal vegyítette. Kötelezte őt erre a királyi helytartósági rendelet is, amely szerint „Minden mesterlegény, akár mesterember fia, akár idegen, hogy mesterségére joga legyen, és hogy mesterségéhez hasznos ismereteket szerezzen, tartozik tanulóhelyén kívül vándorolni." Ezért 20 éves korában, enyhítve népes családjának megélhetési gondjait is, vándorbotot fogott, s több – német, francia, olasz, osztrák „ipari megálló" után – 1841-ben, 27 évesen érkezett Pestre, ahol – elsősorban elmaradásunkból fakadóan – óriási lehetőségeket látott az öntőiparban, a vízi utak szabályozásában, a vasútépítésben, a hajógyártásban és a malomiparban.

Hatalmas munkakedvvel, egyre erősödő önbizalommal járt az addig járatlan utakon, különösen a kéregöntésű öntvények gyártásában. Még az sem vetette vissza alkotó munkájában, hogy öntés közben a folyékony vas jobb szemébe fröccsent és félszemét elvesztette. „Das eine Auge ist hin, aber der Guess ist gelungen" („A félszem oda, de az öntés sikerült.") mondta állítólag. Az üzletmenetben nemcsak a technikai megoldásokra ügyelt, hanem a költségekre is, így vállalkozásai – hosszú távon – pénzügyileg is óriási hasznot hajtottak számára. Mindeközben szüleiről, testvéreiről sem feledkezett meg, pénzügyi bevételeiből szüleinek is juttatott, s vállalkozói hasznát tisztességesen megosztotta testvéreivel, üzlettársaival, s munkásaival.

A nevelésben fáradhatatlan tanáraink bizakodóak voltak, hogy a Ganz Ábrahámot jellemző különleges személyiségvonások egyike-másika bennünk, gépiparisokban/ganzosokban is nyomot hagy.

Volt mit tenni tanárainknak, mert Ganz Ábrahám kiemelkedő sajátosságainak hosszú listája volt: optimizmus, szorgalom, szakértelem, munkabírás, kísérletezés, céltudatosság, akaraterő, személyes részvétel a vállalat működtetésében, érdeklődés a közügyek iránt, tisztesség, nyitottság, családközpontúság, szabad élet, szülőhazája és választott hazájának szolgálata, az emberi jogok tiszteletben tartása, szülők és a rászorultak támogatása, pénzügyi eredményesség az üzleti életben. Mindezeknek köszönhetően – ha nagy küzdelmek árán is – de Ganz Ábrahám elérte ifjúkorú életcélját: hírnevet szerzett magának és családját kiemelte a szegénysorból.

Vajon mi, a 4. a. osztály 1966.ban végzett tanulói, akikből szakik, művezetők, gyárigazgatók, közszolgák, sportolók, tanárok, tudósok stb. lettek, elérték ifjúkori életcéljaikat? Itt az idő és alkalom, hogy Jobbágy Károly, Az elhagyott repülőtér c. versének múltba helyezett soraival kérdezzük majd egymástól: „Te, kócoshajú ifjú pilóta! Te, magabiztos, nótákkal teli, robbanó-szavú, türelmetlen! Mi lesz belőled odafenn? Fáradhatatlan felderítő? Soha nem látott tájakon szemed elsőként tekint széjjel? Vagy te leszel, ki először lép a hold forró köveire? Mi leszel? Új gépek dübörögtetője? Új tenger boldog hírnöke? Új égbolt feltérképezője?"

Nos ezt firtatják minden bizonnyal a mai napon az osztály egykori tanulói: Andor Gyula, Bajsz József, Fischer Mihály, Grünwald István, Grünwald Pál, Henczi Lajos, Horváth Balázs István, Horváth Dezső, Juhász Lajos László, Kékesi Ernő József, Kovács Ferenc, Kőmives József, Léder István, Lukácsi István, Mátay Miklós, Mester László, Mihalecz István, Nagy József Elek, Németh Gábor Zoltán, Paizs Ernő, Pass Sándor Ferenc, Porkoláb Ferenc József, Pribék András, Rákosa Zoltán Miklós, Rudalics Lajos, Salamon Tibor, Simon Béla, Szabó Károly, Sznopek István, Takács Zoltán László, Tomanóczy László, Tóth Miklós és Vékási János.

Csak remélni tudom, hogy többségünknek nem volt és nem lesz oka panaszra, és a sok jó tanárainknak köszönhetően Adyval együtt elmondhatjuk: „Én iskolám, köszönöm most neked,/Hogy az eljött élet-csaták között/Volt mindig hozzám víg üzeneted./Tápláltad tovább bennem az erőt,/Szeretni az embert és küzdeni/S hűn állni meg Isten s ember előtt".