Hol van a pacal?

Március 18. Sándor-nap. Édesapám és kisebbik testvérem e becses nevet viseli. Családi hagyomány - mely évről évre veszít jelentőségéből, a megtartása iránti lelkesedésből és a kiváló, oldott hangulatból, valamint a hajnalig tartó beszélgetésből, iszogatásból -, hogy a névnapok alkalmából összeül a család és az apai ágról származó rokonság. Nagy evés-ivás alkalmából kedvükre szidnak mindenkit, megosztják egymással azt a mélyről jövő irigységet, dühöt, haragot és ellenérzést, amelyet születésük pillanatától kezdve beléjük táplált a „rendszer". Ezt hívjuk a „kis ember politizál"-nak.

Ilyenkor a szokásos ünnepi menüt sorakoztatjuk fel, amely nem áll másból, mint igazi zsíros, magyaros ételkreációkból: pacal sertéskörömmel, halászlé, zserbó és amit még a vendégsereg kíván.

Na mármost, a megelőző hétvégén felkerekedik a kis család, végigjárja az élelmiszerüzleteket és minden húsboltot, elszántan kutatva a jó kis marhagyomorért, hogy aztán itthon az előfőzés keltette bűz átjárja a házat, beszivárogjon minden apró résen és új illattal jutalmazza meg a ruhákat.

Múlt héten felkerekedett kicsi családom feje és nyaka, hogy beszerezze a vacsora csúcsétkéhez szükséges alapanyagot. Jót jó áron, sokat, olcsón.

Nem tudom, hol sikerült beszerezni, de sikerült, és persze büszkeség is töltötte el jó apám piciny lelkét, hogy „lám, sokat vettem és olcsón"! (Na de mihez képest, mert viszonyítási alap, bázis, az nincs.)

Felszelte, előfőzte és kirakta hűlni.

Aznap este, inkább éjszaka értem haza. Másnap csak én voltam itthon, mindenki más munkában, illetve suliban töltötte a nap kétharmadát.

Dél körül kopogtatnak. Meg voltam lepődve, mert felénk a madár sem jár, kihalt puszta előttünk, mellettünk, kétházas zsákutca.

A Gyuri! Róla annyit kell tudni, hogy a mamához jár mindig borért vagy enni. Szegény ember. Se munkája, se pénze, se kedve a pénzkeresés becsületes, legális útjára ráállni. Előadta a nagy történetet, hogy ő mennyire éhes, és hogy ő úgy enne egy kis pacalt. Mamától tudja, hogy apa nagyon finoman tudja elkészíteni, és gondolta, beugrik megkérdezni, nincs-e véletlenül pár falatnyi egy kis kenyérrel. Mondom neki, fogalmam sincs, de jöjjön be, megnézem a fagyasztóban, hátha ott akad. Beljebb jön. Szimatol. Szorosan követ, nézelődik, ismerkedik.

Belépünk a kazánházba (itt található a mélyhűtő). A szoba közepén ott hever a fazék, benne sok-sok úszkáló gyomorcsíkkal, egypár babérlevéllel és durván egy félmaroknyi fekete borssal. Gyurinak több sem kellett, hagyjuk a fagyasztottat, ahogy ő mondta, „ne fagyasszam le a kis kacsómat", inkább adjak neki abból, ő majd elkészíti magának otthon.

Áldott jó szívem van. Nem tudok nemet mondani egy olyan embernek, aki szemlátomást nagyon éhes, szinte a nyála is csorog, lógnak rajta azok a rongyok, amiket ő ruhának hív, a cipője is, hát... nem nevezhető cipőnek.

Szóval, odaadtam neki az egészet, plusz még az otthon fellelhető kenyeret.

Apa hazaért. Keresi a pacalt. Elmeséltem neki, mi történt, ki járt itt és milyen indíttatásból. Felmenőm feje hirtelen elvörösödött, szemei kidülledtek, kezét ökölbe szorította - és megkérdezte: „Mindet?"

Mondom neki: Hát... izé... meg egy kis kenyeret is... oh... meg egy üveg bort... De tényleg nagyon kivolt...

Keze magasba lendült, szájából csak úgy záporozott a káromkodás, hatalmas lendülettel jön felém... - Iszol egy kávét? - kérdezem

Nem válaszolt. Erősen koncentrált, hogy be tudja fejezni a megkezdett mozgást, és lesújtson rám, az ostobára, aki odaadta a PACALT egy mihasznának.

Anya belép, mit sem sejtve a folyamatról, megkérdezi: Mennyi lett a pacal?

Két zacskó. A mélyhűtő jobb oldalába tettem.

Szalai Ildikó