In memoriam dr. Ördög Ferenc

Lám, most tegeződve írok Neked, amire amíg éltél, soha nem tudtál rávenni. Csak most látom, milyen nevetséges volt ez a tiszteletnek vélt távolságtartásom, hiszen az Istenemhez is tegeződve szólok.

Jósorsom 1960-ban sodort eléd, miután nagy nehézségek árán felvettek a nagykanizsai gimnáziumba. Az osztálynaplóban akkoriban a nevem után stigmaként egy „E" betűt hurcoltam magammal, mint általában az osztályidegenek. Ez a ma már nevetségesnek tűnő „E" betű származásom „Egyéb" jellegét volt hivatott jelezni, hogy a felvételi bizottságok már előre tudják: „Ez az ember nem tanulhat tovább."

Másokkal ellentétben soha nem kérdezted, honnan ez a betű. Mindenkiben a tehetséget kerested, előítéletek nélkül.

Írói vénámra hamar felfigyeltél. Amikor már harmadik osztályba jártunk, dolgozatot irattál velünk, „Háromnegyed nyolctól nyolcig" címmel. Azt kellett megfogalmaznunk, mi történik az osztályban becsengetés előtt. Életem dolgozatát írattad meg akkor velem, melyet még a tízéves találkozókon is emlegették a tanárok.

Szállt velem a Pegazus, s amikor egy osztálytársam megkritizálta valamelyik írásomat, sértetten vágtam vissza: - Írjál jobbat, ha tudsz! - Nono! – tettél a helyemre. - Ha egy tojásról megállapítom, hogy záp, az nem azt jelenti, hogy tudok jobbat tojni.

Eszembe jut, amikor érettségi előtt, a nyitott osztálynapló fölött eltűnődve, így szóltál: - A Tarnóczky nem tud semmit. A Tarnóczky nálam a dolgozataiból él. Ha azt mondtad volna, hogy lexikális tudásom lenyűgöző, de a tehetségnek szikrája sincs bennem, kevésbé örülök.

- Neked irodalommal kellene foglalkoznod – hangoztattad valamelyik találkozónkon. Én viszont tanult szakmámból, a táj- és kertépítészetből akartam megélni. Emellett írogattam persze verseket, novellákat, újságcikkeket egyetemi lapokba, napi-, heti- és havilapokba, vadászújságokba. Jobban sikerült írásaimat elküldtem Neked, Te pedig ha kellett, dicsértél, olykor pedig korholtál.

Egyik főszerkesztő barátom azt mondta, újságírónak születtem. Tévedsz, válaszoltam. Én Ördög Ferenc tanítványa vagyok, s így irodalmár. A zsurnalisztika nekem visszalépést jelentene.

Amikor nem is olyan régen, önéletrajzi ihletésű könyvem kéziratát postáztam, fellelkesülve válaszoltál. Ahogy mondtad, megláttad benne a szikrát, de úgy vélted, néhány nevet meg kellene változtatnom. Megtettem. Aztán a kézirat elején leveledből két mondatodat idéztem, amihez hozzájárulásodat kértem. Nem adtad meg, mert Te más nevek megváltoztatását vártad tőlem, s kérted, ne hivatkozzak rád, bár írásomról a jó véleményedet továbbra is fenntartottad.

Ezután sokáig tűnődtem, ha József Attila leírhatta Horger Antal nevét, én a saját horgerantalaimat miért ne nevezhetném a nevükön?

Gondolatban kishitűnek, s mi több, – még leírni is szégyen – gyávának tartottalak, amiért holmi pereskedésektől próbáltál megóvni engem, az igazság bajnokát. Bocsáss meg nekem!

De azért a végleges kéziratból nevedet és véleményedet, kérésednek megfelelően töröltem.

Elképzelni nem tudod, mennyire fájt.

S most, majd hetven évesen ismét diákként állok, már nem előtted, hanem az emléked előtt. „Nem nyafognék, de most már késő..." Hitem szerint „kell ott fenn egy ország", ahol ismét találkozunk, hiszen ugyanannak a mágnesnek a két pólusán álltunk mi ketten. Te az örök bölcsességeddel a pozitív oldalon, míg én az örökös lázadásaimmal a negatívon.

Tisztelt Tanár Uram, kedves Feri bátyám, ki kevés jó tanárom közül a legjobb voltál, nyugodj békében!

A nagykanizsai Landler Jenő Gimnázium 1964-ben végzett IV. A osztályának nevében is:

Tarnóczky András