Amaránt, a szegény csóró disznóparéjok hercege

Nem esküszöm meg rá, hogy egy egész ültetvényt szentelek majd a számára, de érdemes rá szót vesztegetni, hiszen a köles és a hajdina mellett a legfontosabb álgabona. Botanikailag ugyan nem a gabonafélék pereputtya, de lisztes, nagy keményítő tartalmú, hántolva és őrölve használt magvuk miatt egy kalap alatt szokás őket emlegetni. A legfontosabb, hogy nincs benne glutén, így a „lisztérzékenyeknek" is készíthető belőle tészta, kenyér. Az ételként elismert amarántok is a nálunk lenézett disznóparéjfélék (Amaranthaceae) nagy családjának tagjai. A mezítlábas zöld vagy szőrös disznóparéjért, flancosabb nevén az Amaranthus retroflexusért amúgy nekem sem kell az árokpartig zarándokolnom, ha egy hétig nem nézek a körmükre, a veteményesben is átveszik a hatalmat. Akár az egész rokonságnak, meg sem kottyan nekik a vad kánikula, nemcsak a mérsékelt, hanem a trópusi éghajlaton is vígan megélnek, görög eredetű nevük nem véletlen: „amaranton", azaz „soha nem hervadó". Nem fanyalognak a szegényes talajon, belakják az utak, vasutak mentét, s ha tehetik, naná, hogy nem hagyják ki a kertek, gyümölcsösök termékeny földjét sem. Hiába legelik le a szarvasmarhák, a disznók, a magok az emésztőrendszeren áthaladva is megőrzik csírázóképességüket. Több országban a leggonoszabb gyomnövényként tartják számon, az USA-ban a három fő gazellenség egyike, másutt viszont, például Indiában levélzöldségként termesztik – népi ételükben az apróra vágott leveleket kókuszreszelékkel, chilivel, fokhagymával, kurkumával keverik. A lenézett útszéli gyom levelének tápanyagszintje vetekszik a spenótéval, bár oxálsav tartalma elég magas, ez forrázással csökkenthető. Gazdag a fehérjeépítő aminosavakban, A-, C-, és B-vitaminokban, bővelkedik kalciumban, vasban, káliumban, magnéziumban és foszforban, ráadásul rostforrásként is jeleskedik.

A közönséges szőrős disznóparéj, nálunk gyom, több országban termesztett levélzöldség - Fotó: A szerző

Red garnet amaranth, az előkelő rokon – zsenge levele salátáként, főzelékként, magja pirítva kásákban, őrölve tésztákban és kenyerekben kerül a tányérra

Disznóparéjék arisztokrata rokonságát, a bókoló és a piros amarántot jobbára a magjáért termesztik, anno, a kukorica mellett fontos „gabonyanövénye" volt az inkáknak és az aztékoknak. Jelentős fehérje- és zsírtartalmával kiemelkedik a gabonák, álgabonák népes táborából, esszenciális aminosav készletével megelőzi a vetélytársait. A disznóparéjnak a magja is teljes értékű fehérjét és növényi rostokat tartalmaz. Vastartalma az összes emberi táplálékul szolgáló növények közül kiemelkedik, biológiailag a legjobb kalciumforrás – rendszeres fogyasztása segít a csontritkulás megelőzésében, magas rosttartalma pedig a székrekedés kezelésében. A legfontosabb persze, hogy nem tartalmaz glutént, ezért a „lisztérzékenyek" is fogyaszthatják, az esszenciális aminosav tartalma pedig a vegetáriánus táplálkozás szempontjából fontos. Összességében roboráló hatású, lábadozóknak, gyerekeknek, öregeknek, várandósoknak ideális táplálék. A somogyi Krisna-völgyben már közel 10 éve ráálltak a termesztésére, többnyire kenyérbe sütik, a búzaliszthez egyharmad arányban keverik, a pirított magból kását és „müzlit" készítenek. Az amaránttermesztés meglehetősen nagy kézi munkaerő igényű, a „krisnás" ökovölgyben például kapálják, gyomlálják és a sűrű vetést egyelik – a zsengén kiszedett példányok főzelékként kerülnek a fazékba. Megjegyzem, gyomláláskor a vad gyom-amarántokat, szőrös disznóparéjokat kitessékelik az ültetvényről. A szakértők szerint az egyik legalkalmazkodóbb növény a világon. Öntözés és trágyázás nélkül is megél, könnyen szüretelhető, s ellenáll a legtöbb gabonabetegségnek.