Kis hortobágyi remix

2017. május 06., 17:00 szerző: ifj, Vasuta Gábor, Molnár Péter
komment
Az ég és a föld találkozik egymással ebben a nagy, végtelen semmiben.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Egyszer már rendet kellene rakni Hortobágy ügyében. Amit tudni lehet róla: nagyon lapos, elszikesedése vagy emberi behatásra, avagy már korábban elkezdődött, része a világörökségnek, s Ady, ha valami nagyon alpárit akart írni rólunk, akkor Hortobággyal példálózgatott.

Nos, amit én tudok: ez a nagy semmi két végtelen mindenségéből áll. Itt találkozik egymással az ég és a föld, hogy egyesülhessenek egy közbülső matériában, amit mi látóhatárnak hívunk.

A semmi földje, a Hortobágy

Ott, ahol felhők építenek tornyokat a síkságra, esők lelógó lábai figyelmeznek a tágasságra, és októberben a magas kékség szótlanul áll a puszta harmatgyönggyel kirakott pókhálói felett. És ha esteledik, színei egyre mélyülnek, és ha már a szürkület belefetyelte az összes tintakéken inneni árnyalatot, valahonnan nehéz szárnysuhogások hallatszanak, és szürke, nagy testű madarak érkeznek szigorú hadrendben. Darvak, melyeket, ha nézünk, mindnyájan elszótlanodunk. Talán konok akarásuk miatt, talán vándor mivoltuk miatt, mert mi ugyan legyőztük a szükséget, de cserébe odaadtuk álmainkat, és ezek a messze hangzó, lélekmarkoló hangok valahol ezen elvágyódó felünket rezgetik meg.

Darvak

Most pedig nézzük az ellenpéldát, az antitézist. Jó tizenöt éve önkéntes száműzetésbe vonultam a Dunántúlra, egy nagy dióültetvényt telepíteni. A Balaton északi partján laktam, egy vitorláskikötő legutolsó házában, úgyhogy minden reggel a tó személyesen ébresztett a meglebbenő szél hajnali susogásával, és a vízfodrokon apró darabokra törő nap egyre üzembiztosabb remegésével. Mindez azonban olyan volt, mint a Szentivánéji álom szamárrá varázsolt mesterembere, én is a Sajó és a Hernád kifoghatatlan halai után sóhajtoztam nagy honvágyamban, amit a francia mal du pays-nek hív nagyon okszerűen - a haza fájdalmának nyersfordítva -, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a darvaknak sem kell azért mindent elhinni. Ottani újdonsült barátaim bakonyiak voltak, akiktől érdekes dolgokat tanultam, mint például, hogy az őzből, ha felnő, szarvas lesz, azaz maga az őz egy kiskorú gím. Bátortalan ellenvetésemre gúnyosan néztek össze, és szemükből egyértelműen az volt kiolvasható, hogy majd pont ez a borsodi fűlakó mondja meg nekünk a tutit! Nekünk, bakonyiaknak!

Ázsióm csak akkor nőtt meg némileg, amikor megmutattam, hogy a Bükknek sokkal magasabb csúcsai vannak, mint az övékének, bár még a térkép hátulját is többször megnézték, hogy hol lehet itt a csalás. Egyszer aztán e kemény középhegységlakók legkeményebbikét, a Laci bácsit meghívták egy karcagi lakodalomba, ahonnan pár nap múlva eléggé fehéren és remegő inakkal került elő. Elborzadva mesélte, hogy hát azok ott cseppet sem normálisak! Birkapörköltet ettek, amibe - saját szemével látta - belefőzték a birka fejét is, majd azután mulatság gyanánt két napig táncoltak egyfolytában (egy óvári lagziban már tizenegykor ásítoznak - az író személyes tapasztalata).

Ez lenne tehát a Hortobágy harmadikféle megközelítése, a szittya gyökerekkel és hajdúböszörményi slambuccal, ami alapanyagait nézve egy rém egyszerű étel, de fortélyos elkészítése valószínűleg genetikusan öröklődik, és alattomosan eteti magát egészen a máj- és epekómáig. Állítólag több nyeszlett nyugati turista is elpergett már az ilyesmitől nálunk, de hát magára vessen az, aki nem kap be pár stampedli szilva védő-italt mindehhez. A puszták látogatásánál főszabály, hogy kocsinkkal esőgyanús időben egy métert sem szabad eltávolodni az aszfalttól, mivel a szoloncsákos réti talaj pár csepptől is kenőszappan állagúvá válik, amiben aztán a sokat próbált terepjáró úgy csúszkál egy helyben, mintha násztáncolni akarna.

No de most már beszéljünk a növényekről! Ami először a botanikus ember szemét megüti, az az élőhelyek csodálatos, tíz-húsz centiméteres szintkülönbség okozta mozaikos változása. Így egymás mellett helyezkedik el a vakszik, amint azért élnek egyes elvetemült növények, mint a sziksófű, sóballa és sziki ballagófű, amelyek ősszel csodálatos és meghökkentő színekbe öltöznek teljes egészében, úgymint égőpiros vagy bugyirózsaszín. Ezt követheti egy ürmös sziki gyep, majd hangyányival feljebb egy pusztai cickafarkas gyep, amelyben Nagyiván mellett a pusztai tyúktaréj virágzik, és amelyet a botanikusok több évtizedes munkával választottak le a teljesen más élőhelyeken előforduló cseh tyúktaréjról, ami mutatja: a botanikusság nem egy profitorientált szakma.

Sziksófű

A fent említett növények egyébként a szikárszikkel együtt a libatopfélék ármányos nemzetségéhez tartoznak, ahová a legtöbb herbicid rezisztens faj is, úgyhogy kijelenthetjük, hogy sok védett növény tanulhatna tőlük egy kis életrevalóságot, mint például a nyári füzértekercs orchidea, aminek semmi se jó. A szikárszik máskülönben a botanikusok oknyomozó üzletága szerint a Mezőségből származó erdélyi birkák által lett behozva a Kecskereki-pusztára, melynek módját az olvasó fantáziájára bízom.

Amúgy meg nem csak sziki növényzetben kell gondolkodni. Hortobágy mint község után hatalmas működő és nem működő halastavak vannak, vidám és szomorú békadalolással és akkora tündér-fátyolmezőkkel, amit elhinni sem lehet, muszáj látni. A tündérfátyol az, ami egyébként képes felvenni a tündérrózsással szemben az ájulatba esési versenyt, de a vízitök mindenképpen harmadik, bár a jóképű növénynek bealázásos nevén kívül semmi tökjellege nincs.

Varázslatos tündérfátyol

Ha már itt tartunk, a legbénább növénynévre szerintem a varádicslevelű ördögpirula tarthat számot, bár Király Gergely mester újabban a rövidebben hülyén hangzó begencs nevet javasolja számára, ami kissé a nyelvújítás viharában elveszett valaminek tűnik, a foltos nyakorjánnal együtt (aki véletlenül még nem hallotta, ez volt a zsiráf magyarosítási kísérlete Kazinczyék neologista csapatában). És persze hát madár is van ott, kicsi, nagy, közepes, sivító, éneklő, kelepelő, trillázó - egyszóval mindenfajta, ami számomra csak úgy értelmezhető, hogy nagyon sokféle vizes élőhely található a Hortobágyon, ahol a kacsáktól és gémektől kezdve a partszéleken rohangászó cankókig és lilékig mindegyik megtalálja a maga számítását, illetve a szárazföldiek is, a fűre alapozott mérhetetlen sáskatömeg dézsmálásával.

Végeláthatatlan pipacsmező a pusztában
Fotó: ifj. Vasuta Gábor

Erdővel a puszta természetesen rosszul áll, bár vannak sziki tölgyesei-ligetesei, amelyek közül többet megvett például Debrecen városa az 1800-as években, és onnantól kezdve, aki oda rossz szándékkal belépett - mint makkoltatás, vagy, ne adja isten, fakivágás -, azt úgy megbüntették, hogy a NAV is tanulhatna tőlük.

Amúgy meg kimondottan undok, gazdag cserjeszintű és rettenetesen pókhálós erdők, amelyeknek igazából a szegélye érdekes úgyhogy, ha másért nem is, ezért mindenképpen szívleljük meg a fokozottan védett, belépés csak engedéllyel feliratú táblát a sarkukon, amely természetesen a vadászokra soha nem vonatkozik, mert elég sok szóró- és magasles van köröttük.

Réti cankó

Ilyenkor a cikk végén aztán ajánlgatni szoktam ezt-azt, amit ezúttal elhalasztok, inkább ajánlom az olvasók figyelmébe a különféle, magyaros ételkínálatú csárdákat, köztük a Látóképit is, ahol annak idején egy neves magyar politikus is rosszul lett a halászleves, dupla pacalpörköltes somlói galuskától, amit a kommunista ármány tálalt elé likvidálási célzattal.

ifj, Vasuta Gábor, Molnár Péter

2017. május 06., 17:00 szerző: ifj, Vasuta Gábor, Molnár Péter

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...