Törékeny flamingók otthona - Négyszáz madárfaj él a dél-francia természetvédelmi területen

Szárnyasseregek tánca festi rózsaszínre a végtelen szikes mocsarak egét; lent, a hullámokon meg-megcsillanó napsugarak vízbe dugott fejekbe botlanak: flamingók ezrei találnak otthonra a Rhône folyó ölében elterülő hatalmas camargue-i mocsárvidéken. Gyanútlanul kérdem vezetőmet, mondana-e még pár jellemző madárfajt a területről. Mondana, persze, de talán egyszerűbb, ha kinyitok egy madárhatározót, mert ami ott fel van sorolva, azzal itt előbb-utóbb találkozik az ember... - kapom a választ. A szeles, de forró napsütésben sirályok százai rikoltoznak a fejünk felett, köztük az igen ritka vékonycsőrű sirály itt csapatokban üdvözli a látogatót. A távcsőben mintha vízen guruló parányi labdák közlekednének: ide-oda tipegő lilék, partfutók tömege tűnik fel. A gulipánok felfelé ívelő csőrükkel kaszálnak a vízben, körülöttük pedig néhány gólyatöcs mered a fodrozódó hullámok közé, hogy tűzpiros lábain rugózva nyakon csípjen egy-egy rákot.

A camargue-i brakkvizeket, azaz félsós mocsarakat nyaranta flamingók ezrei „színezik" rózsaszínre

A flamingók szinte címerállatként jelképezik Camargue-ot. Az évszázadokig a torkolat szigetecskéin költő állományokat az emberi beavatkozás, a hullámtörő gátak építése és rizsföldek létesítése megtizedelte, sőt, szinte el is pusztította, hiszen a természetes szigetek közel teljesen eltűntek. Ám a hetvenes években a mediterrán vizes élőhelyek megmentésére létrejött kutatóállomás, a Tour de Valat munkatársainak a korábbi költőterületek visszaállításáért tett erőfeszítéseit siker koronázta: a fokozottan védett madarak újra birtokba vehették a térséget. Csakhogy idén, hosszú évek óta először, meghiúsult a rózsaszín madarak költése. A kutatók is csak találgatnak: vajon miért? De a munka nem áll meg, hiszen ennek is köszönhető, hogy Camargue-ot ma Európa vizes élőhelyeinek egyik legfontosabbjaként tartják számon. A térség szíve , a Vaccares-tó már 1927 óta francia nemzeti természeti rezervátum, míg a teljes Camargue 1970 óta tájvédelmi terület.

A camargue-i naplementék szinte giccsesen tökéletesek

Amellett azonban, hogy a környéken egyedülálló, mediterrán klímájú mocsárvidék több mint négyszáz madárfajt vonz, és megannyi más ritka növénynek és állatnak jelent biztonságos életteret, a környéken tevékenykedő ember is közel egy évezrede formálja a tájat. A sókitermelés a mai napig fontos megélhetési forrást jelent, így a Rhône a korábbi, természetes áradásait, amelyek sok itteni fajnak az életteret biztosították, megszüntették. A Homo sapiens azonban ugyancsak része a tájnak, s így a tájvédelmi területen igyekeznek harmóniát teremteni ember és természet között. A híres Camargue-i lovak szabadon kószálnak, gazdáik csak néha-néha terelik őket össze, hogy számba vegyék, és egyedi bélyeggel lássák el őket.

Az ingoványos terephez is jól alkalmazkodó camargue-i lovak szabadon élnek, gazdáik csak néhanapján terelik össze őket

Az itt előforduló több mint 400 madárfaj számos madarászt vonz a környékre. Fotó: Lovász Lilla

A sóbányászat hasonlóan patinás foglalkozásnak számít Camargue-on. Salin-de-Giraud-t, a tájon hosszan elnyúló szalinák, azaz sólepárló medencék között megbúvó települést kimondottan a sóbányákban dolgozók számára alapították a tizenkilencedik században. Azóta persze a turisták igényeit is igyekeznek kielégíteni az itteniek, ám a maguk sajátos, provence-i módján. Egy étterembe betérve hamarosan azt vesszük észre, hogy a tulajdonosok a mellettünk lévő asztalnál foglalnak helyet, ujjaikat szopogatva boldogan cuppantgatnak az ízletes eledel, a helyi hallé, a bouillabaisse kiegészítéseképpen, miközben kutyáik körülöttünk elterülve élvezik az életet. De ez itt így van jól.

Meg az is, hogy a naplemente már-már giccsesen tökéletes: vérvörös, narancs- és borostyánkő szín folyik össze a látóhatáron, lassan belecsorogva a brakkvizek zafírkékjébe. A partok mentén húzódó cölöpsort követő, távolba révedő tekintet horizontját csak egy-egy világítótorony bontja meg. A messzeségben egy csapat flamingó sziluettje rajzolódik ki, hullámzó szárnycsapásokkal távolodva emlékeztetnek törékenységükre, arra, hogy ne higgyük: csak a miénk a világ.