És akkor elhangzott egy nagyon udvarias kérdés…

Évek óta jár – általában heti két-három alkalommal – bevásárolni ugyanarra a helyre, a lakóhelyéhez közeli városban található szupermarketbe. Az árak elfogadhatóak, a minőséggel sincs problémája, ám most mégis elgondolkodott a váltás szükségszerűségén. A közelmúltban az történt ugyanis, hogy bevásárlása befejeztével, miután bepakolt autója csomagtartójába, rutinszerűen tolta is volna vissza a bevásárlókocsit a helyére. Ekkor hirtelen elébe állt egy fiatalember, aki udvariasan, de határozott hangon megkérdezte tőle, nem vihetné-e vissza ő a kerekeken guruló kosarat. Szándékának még inkább nyomatékot adott társai jelenléte, hiszen négyfős csoport fogta valósággal körbe ismerősömet, aki első blikkre még megköszönve a szíves felajánlást, azon nyomban vissza is utasította, mondván: neki sem esik nehezére megtenni a még visszalévő néhány métert. A fiatalemberek azonban nem tágítottak, saját testükkel fizikai akadályt képezve, zsebre dugott kézzel, mozdulatlanul, flegmán álltak a kialakult diskurzus helyszíne és a bevásárlókocsik gyűjtőhelye között. Az újra feltett kérdésre ismerősöm kétségbeesetten nézett körbe, vajon várhat-e valakitől segítséget. Miután azt látta, hogy bár tele vásárlókkal a parkoló, de mindenkit leköt a saját ügye, elengedte a bevásárlókocsit, s fordult vissza a saját autója felé. Elmondása szerint vagy háromszor történt meg vele ugyanez, annyi különbséggel, hogy már rögtön az első kérdés után otthagyta a kosarat a fiatalembereknek. Amikor mindezt elmesélte, annyit kérdezett még: vajon kihez forduljon panasszal? Az áruház vezetőségéhez, az önkormányzathoz, netán a rendőrséghez? Ugyan mi értelme volna, hiszen látszatra nem történt vele szemben erőszak, mondhatni, önként adta át a kocsit, benne a százforintossal…