A flamenco nyelvén - Tánc Pirók Zsófiával, zalaegerszegi fellépése apropóján

2015. június 10., 18:21 szerző: Matyovszky Márta
komment
Zalaegerszeg - – A bájos fiatal nő a színpadon teljes átszellemültséggel dobog, tapsol és hajlong – néha megáll, konzultál zenész-énekes és táncos társaival, majd tovább folytatja a próbát. Pirók Zsófia kicsi szünetet tart, akkor beszélgetünk a zsinagóga társalgójában.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

– - Hogy lett köze egy fiatal magyar lánynak az andalúz flamencóhoz?

– - Édesanyám is flamenco táncművész. Eredetileg balerina volt, a Győri Balettnek volt magántáncosa, de egy lábsérülés miatt spicc cipőt nem tudott többé használni és elkezdett más műfajok iránt érdeklődni, keresni az útját annak, hogy milyen területen tudná folytatni azt a hivatást, amiért annyit küzdött és amire annyit áldozott. Én pont ebben a keresési időszakban érkeztem, akkor derült ki, hogy én már úton vagyok. Úgy hogy én szinte belecsöppentem ebbe, habár akkor még Magyarországon alig volt ismert a flamenco.

Fotó: Seres Péter

– - Azért hallottunk már róla, a hetvenes években Antonio Gades nagy sikerrel szerepelt, emlékeim szerint az Erkel színpadán.

– - Flamenco előadás az lehetett, de itthon nem tanította, így nem is táncolta senki. Gades előadásának hatalmas sikere volt, de ez egy kis kör élménye volt, a többség számára idegen és ismeretlen maradt a műfaj. Ilyen szempontból én egy kiváltságos helyzetben voltam, hogy ennyire kis kortól kezdve hallgathattam ezeket az énekeket, ezeket a ritmusokat. Nekem ez soha nem egy furcsa, vagy kuriózumnak számító dolog volt, hanem ez volt a természetes, hisz otthon ezt hallgattam, ezt láttam.

– - Mi a fontosabb a flamencoban, az ének vagy a tánc?

– - Az ének volt az első, ahhoz alakult ki később a gitár kíséret és csak utoljára a tánc. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy egyik a másik alárendeltje lenne, sőt igazából ez egy ilyen állandó hármas kommunikáció a három fő pillér között. A mai napra már bekerültek újabb hangszerek is, és van, amikor több táncos is van a színpadon, de az eredeti flamenco felállás énekes-gitáros-táncos úgy, hogy az ének volt annak idején a legfontosabb, és amit az énekes előadott, azt fejezték ki a tánccal is.

Pirók Zsófia: – A flamenco számomra azt jelenti: a zene által egységbe fogva kapcsolatba kerülni a Földdel és az Éggel...

– - Férfi, vagy női tánc a flamenco?

– - Mind a kettő. Abszolút nincs különbség, ugyanazok a lépések, ugyanazok a mozdulatok mindkét nemnél, a stílusában van eltérés. A férfiaknak a karmozdulatok, a csípőmozdulatok mások, esetenként sokkal keményebbek, vagy mondjuk egy férfi nyilván sokkal virtuózabban táncol, de mivel mindenki a saját stílusára is formálhatja, és mivel nincsenek annyira kötöttségek a flamencóban, ezért nagyon alkalmas arra, hogy mindenki a saját egyéniségét megmutathassa benne.

– - Van-e táncos ideálja?

– - Sok táncos van, akit kifejezetten nagyon szeretek, de olyan, hogy egy ideál, olyan nincsen.

– - Hogy szerveződött a mai fellépő együttes?

– - Négy évet éltem Sevillában, felvételiztem az ottani táncművészeti konzervatóriumba, ahova első külföldiként, s egyedüli magyarként fel is vettek – táncos múltamnak köszönhetően a harmadik évfolyamba, úgy hogy a 6 éves képzésből nekem csak 4-et kellett abszolválnom. Ott ismerkedtem meg azokkal a zenészekkel is, akiket most meghívtam erre a produkcióra (flamenco ének: Cristina Soler (Sevilla), flamenco gitár: Juan José Bando (Sevilla), ütőhangszerek: Tarr Gergely, hegedű, ének: Szirtes Edina Mókus) hiszen én ott kint is sokat táncoltam, sok előadásunk volt különböző flamenco klubokban. Tavaly pedig elnyertem itthon a Fülöp Viktor táncművészeti ösztöndíjat, ami ahhoz jelentett nagy segítséget, hogy megvalósíthattam ezt a darabot, ami már régi tervem volt. Persze ez komoly költségekkel járt, minthogy autentikus művészekkel szerettem volna létrehozni, s ezt ez az ösztöndíj ezt lehetővé tette. A novemberi, Nemzeti Táncszínházbeli premieren készült az előadásról egy videóanyag, amiből egy összeállítást kiküldtünk Madridba, aminek eredményeként meghívást kaptunk egyből egy madridi fesztiválra is. Ha ez külföldön és Magyarországon is ilyen sikeres – gondoltam –, akkor ne csak Budapesten hanem az ország számos városában is láthassa a közönség.

– - Ez az előadás egy történet?

– - Majdnem, bár nincs komoly vezérfonala, amire azt mondhatnánk, hogy egy történetet mesél el. Úgy tekintek rá, mint ha minden egyes szám egy külön kis történet lenne. A Sóhajok cím is erre utal. Számomra nagyon sok mindent fejez ki ez a szó, de elsősorban azért választottam ezt a címet, mert azt látom, hogy bizonyos életesemények, vagy bizonyos érzelmek, pillanatok függetlenül attól, hogy milyen kultúrához kötődünk, hogy ki milyen neveltetést kapott, hova született a világba, mindenki számára átélhetőek. A csalódás, az elkeseredettség, hogy szeretünk valakit, akit elveszthetünk, de aki ugyanakkor a hatalmas öröm is számunkra, vagy csak az egyszerű pillanatok, mint mondjuk a várakozás. Olyan dolgok, amit egyszer mindenki átél. Ilyen pillanatokat választottam ki, és arra jöttem rá, hogy a sóhaj, mint olyan, dramaturgiailag is nagyon jól felhasználható, hiszen szavak nélkül esetenként nagyon különböző szituációkat, alkalmasint teljesen ellentéteseket is képes kifejezni. Ez a vezérfonala az előadásnak. Minden tánc mást mesél el, de időnként megszólal egy-egy sóhaj, ami pedig pandantja a mozdulatnak.

– - Rápendül a magyar népzene a flamencóra?

– - Előadásunkban magyar népzenei elemek is vannak, ugyanis Szirtes Edina Mókus is megjelenik az előadásban hegedűjátékával és énekhangjával is. De sem a flamencóban, sem pedig a magyar népzenében nem az autentikát fúzionáltuk, hanem egy abszolút kortárs előadást hoztunk létre. Mind a két stílusirányzatot megnéztük, mind a kettőben a kortárs kapcsolatokat kerestük. Aki látja az előadást, rájön arra, hogy amikor együtt szól ez a két világ, egyáltalán nem tűnik különállónak, hanem egybeforr.

– - Az andalúziai zenésztársak hogy élik meg ezt a magyarországi szereplést? Mit gondolnak, hogy itt most egy teljesen szűz területen kell hódítani, vagy tudják, hogy akik ide beülnek, azok mind flamenco őrültek? Hogy állnak a színpadra?

– - Nagyon, nagyon tetszik nekik Magyarország, mind a tájakat tekintve, mind az embereket, mind az ételeket, nagyon jól érzik magukat. Mind a két művész hozzá van szokva ahhoz, hogy sokat utazik, mert nagyon nagyszerű művészek és sok felkérésük van, úgy hogy ők is Japántól kezdve Brüsszelen át nagyon sok helyen megfordultak már. A flamenco egyre inkább hódít az egész világon. Nekünk is az a tapasztalatunk, hogy bárhova megyünk is, mindenhol nagyon nagy sikerünk van.

Fotó: Seres Péter

–- Nem autentikus flamenco ruhában lép fel.

- Minthogy a saját stílusomat szeretném megjeleníteni – és ahogy mondtam is, ez nem egy hagyományőrző előadás, hanem egy kortárs előadás – főleg az eleganciát keresem a megjelenésben, és hogy a színekkel is reflektálhassunk érzelmekre, hogy azok is közvetítsenek, ne csak mozdulatok.

- Művésznő, ön nem csak a mozdulatokkal, hanem a szavakkal is remekül bánik, mondjon kérem tíz szót, ami a flamenco.

–- Szenvedély, az első, ami eszembe jut, tűz, ellentétek, harmónia, lágyság, erő, virtuozitás, fegyelem, improvizációk. Ugyan nem egy szó, de a számomra amit jelent: a zene által egységbe fogva kapcsolatba kerülni a Földdel és az Éggel.

Matyovszky Márta

2015. június 10., 18:21 szerző: Matyovszky Márta

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...