Kiglics Sándorné egykori védőnő számos emléket megőrzött, ami a munkájához kapcsolódott

Margit néni - mert mindenki így hívja - 1957 szeptemberében vehette át védőnői diplomáját Budapesten. Vas megyében dolgozott néhány hónapig, majd megyénkben állt munkába, innen is ment nyugdíjba. 36 évig segítette Zalaszentgrót és térsége lakóit, gyerekeket és fiatalokat egyaránt.

- Amióta nyugdíjas vagyok, tehát az elmúlt több mint két évtizedben változott meg lényegesen ez a munka. Voltak olyan falvak, ahol régen a szülésznőhöz, a védőnőhöz fordultak az emberek a bajukkal, mert az orvosok nagyobb területet láttak el. Hozzájuk nehezen jutottak el, inkább csak a kiszállási napokon, hiszen nem olyan volt a közlekedés, mint most. Egy idő után a védőnői körök is kisebbek lettek, tehát kevesebb település jutott egy-egy védőnőre, de bizony én még hat községben szolgáltam - idézte fel pályája kezdetét Kiglics Sándorné.

Pontosan vezette a nyilvántartást Kiglics Sándorné az általa gondozott családokról, s számos emléket megőrzött, ami a munkájához kapcsolódott

Mindegyik településre el kellett jutni, rekkenő hőségben és zord téli időben, hóban, fagyban, esőben, sárban.

- Kerékpáron, földúton, hiszen híre-hamva sem volt még a bitumenútnak. Sényébe földúton, a szentgróti hidaktól 15 kilométerre lévő Dabronyba gyalog jártam, makadámút volt egy darabig, aztán földút. Küzdelmes volt, de gyönyörű - emlékszik vissza mosolyogva. Margit néni azt is elárulta, hogy mi volt mindebben a szépség.

- Sok ember nem szereti Móricz Zsigmondot, aki több regényében mesél arról, hogy gyalogolni jó. Az emberek többsége nem szeret. Én viszont - mondja nevetve - elmondanám, hogy nekem nagyon sokat segített a hosszan tartó gyaloglás, mert annyi minden gondolat jön az ember fejébe, ami egyébként talán meg sem fordult volna. Persze ebből adódott, hogy nem csak a gondozottakra, hanem egyéb más dolgokra is volt az embernek ideje gondolni gyaloglás közben. De azért nagyon-nagyon kíméletlen volt: ha az ember el is jutott biciklivel valameddig, sok helyen csak gyalog lehetett közlekedni - meséli.

Hagyományos pólya

Persze nem csak a hosszú gyaloglásokra és a sok elmélkedésre emlékszik a hajdani védőnő: sok érdekes vagy éppen emlékezetes történet részese is volt, melyek minden apró részletét még ma is pontosan fel tudja idézni.

- Volt bizony olyan eset, hogy bicikliztem végig Csáford falun és az egyik udvarba, ahogy betekintettem, a három gyerekes édesanya húzta le a fejpárnáról a huzatot, és a fejpárna csupa vér volt. Odapillantottam, szinte megdöbbentem. Mondja az anyuka: látja, Margitom, ennek a gyereknek kihúzta a Józsi bácsi a fogát, és nézze, hogy ennyire vérzik. Mondtam, hogy visszafelé bejövök hozzátok, most egy fontos dolgot kell elintéznem. Valakinek egy beutalót vittem, és az buszhoz kötődött, igyekeznem kellett. De már útközben ugye megint csak a biciklizés, a gyaloglás eszembe jutott, hogy ez a vérmennyiség, amit én azon a fejpárnán láttam, az nem kevés. Visszajövet bementem a sápadt, tíz év körüli fiúhoz. Mondtam, hogy szedjék össze gyorsan az iratokat és jöjjenek le a rendelőbe, mert kilenc órakor jön a körzeti orvos. Arra én odabicikliztem, és a körzeti orvosnak mondtam, hogy a látvány engem arról győzött meg, hogy a vérellátó szolgálathoz kéne küldeni ezt a legényt, a főorvos úrhoz. És évekig megtartottam a főorvos úr kedves levelét, amelyben megköszönte az odafigyelésemet, mert a baj az volt, amire gondoltam: egy vérzékenységi betegség. Az élet furcsa játéka, hogy ez a fiú igen nagy ember lett, de erről az esetről nekem nem szólt soha. Ez egy szomorúság volt - mondja Margit néni, de egy pillanat múlva már újra jókedvűen anekdotázik.

Egy hajdani vizsgálati eszköz

- Olyan iskolákba jártam tisztasági vizsgálatra, ahol összevont osztályok voltak: mind a nyolc évfolyam egy helyiségben volt. Az iskolai teendőket is a körzeti védőnők látták el. Meg kellett mérni a mellkörfogatot ki- és belégzéskor. Az egyik első osztályos kislány aztán hazament az iskolából, s azzal állított be, hogy anyukám, alighanem melltartót kapunk . Micsoda? - kérdezte az édesanyja. S a kislány mutatta: a Margit néni itt megmért. Vagy egy tüskeszentpéteri tisztasági vizsgálaton, az egyik fiúnak azt találtam mondani, hogy olyan szép nagy vagy, úgy megnőttél, maholnap már meg is nősülhetsz. Ekkor elém állt és halálosan komolyan azt mondja nekem: Margit néni, én az Erikát szeretem. Ez a fiú akkor ötödik osztályos volt, és azt hitte, itt most meg kell vallani, hogy ki kit szeret. Hát most mondja, nem drága emlékek ezek? - kérdez vissza Margit néni.

- A védőnői szolgálat munkában nem volt kevés - folytatta. - Nekem egy évben nyolcvan gyerekem született. Ugye, a hosszú évek hozták azt a helyzetet, hogy én még a nagymamákat is ismertem, és ez óriási könnyebbség volt. A főorvos úr Keszthelyről úgy szokta elindítani az ifjú szakorvosokat, hogy: menj nyugodtan, a Margit néni mindenkit ismer. És ez így is volt. Ez rengeteget jelentett. A védőnő úgy nem dolgozhat, hogy majd meghívjuk, meg odamegyünk hozzá. A védőnőnek a családban kell szolgálatban lenni, olyanformán, hogy látogat. Én ezt hiányolom a mostani módszertanból. Most lehet telefonon kérdezősködni, értesíteni, de én a családlátogatást tartom fontosnak. Mert nem lehet úgy foglalkozni egy emberrel főleg nem csecsemővel hogy nem ismerjük, hogy milyen az otthoni szociális körülménye - osztotta meg velünk hitvallását a nyugdíjas védőnő, Kiglics Sándorné.