A vég elkezdődött - Budapesten indította búcsúturnéját a Black Sabbath

Így lett a vég kezdete Budapest, a (majdnem) klasszikus összetételű, azaz Ozzy Osbourne énekessel, Tony Iommi gitárossal és Terry Geezer Butler basszusgitárossal felálló Black Sabbath utolsó, The End elnevezésű turnéja európai szakaszának nyitóállomása. Ugyan a nagy négyesből ezúttal is hiányzott Bill Ward dobos, ám miután elég sok helyen kommunikálták, hogy fizikai állapota nem teszi lehetővé, hogy végigjátsszon egy közel kétórás koncertet, sajnálattal, de el kellett fogadni a tényt, hogy a záró epizód már nélküle zajlik. Mint ahogy az 1998-as, Budapestet szintén érintő, vele elstartolt turnén is gondoskodni kellett hasonló okok miatt a helyettesítéséről, akkor az a Vinnie Appice ugrott be a helyére, aki a Ronnie James Dio nevével fémjelzett korszak egy körülbelül kétéves periódusában volt először a Sabbath dobosa. Most Tommy Clufetos-ra hárult a feladat, aki természetesen nagyszerűen oldotta meg azt, de erről majd később. Az enyhén Led Zeppelin utánérzést árasztó Rival Sons szintén remek választás volt az előzenekari szerepre, még akkor is, ha az est nem róluk szólt.

Ozzy Osbourne énekes

A The End turné programja egyértelműen a klasszikus érára épült, az 1968-as megalakulástól bő egy évtizeden át tartó időszak dalaira, s azon belül is szinte teljes egészében az első négy lemez anyagára. Az Ozzy Osbourne-nal 1970 és 1978 között készült nyolc nagylemezből ötöt idéztek meg, sajnos a zseniális Sabbath Bloody Sabbath és a szintén fantasztikus Sabotage, valamint a kissé már kaotikusabb Never Say Die kimaradt. Az ugyebár eleve egyértelmű volt, hogy csak olyan számok kerülhetnek be a műsorba, amiket Ozzy-val vettek fel, az viszont már annyira nem, hogy a 2013-as album, a modern hangzásvilágú, de ízig-vérig ős-Black Sabbath feelinggel átitatott 13-nak szintén nem fogjuk egyetlen dalát sem hallani, holott ez az egyetlen olyan stúdiólemez, amit az 1997-es újbóli egymásra találásuk után közösen készített az Osbourne-Iommi-Butler triumvirátus. Talán azért döntöttek így, mert eleve azzal számoltak, hogy a közönség is búcsúztatni jön a legendát. Búcsúzni pedig a régi szép emlékek felelevenítésével méltó. Nosztalgiáról persze szó nem volt, olyan döbbenetes erővel szólaltak meg egymás után a dalok, hogy újra és újra az a deja vu érzése támadt a hallgatónak, itt tényleg valami történelminek lehet a részese. Mint ahogy történelemformáló esemény volt, amikor annak idején egy Black Sabbath nevű zenekar az első, Black Sabbath című albuma nyitó dalát szintén Black Sabbath-nak nevezte el. S még mielőtt bárki a kreativitás hiányát vetné a szemükre emiatt, szögezzük le, olyan zenét kapott tőlük akkor a világ, amit előtte senkitől. Szóval, Black Sabbath, egy búcsúturné ezek után nem is startolhat el másként csak ezzel, a rideg, temetői hangulatot árasztó korszakalkotó dallal. Tonnányi súly, borzongató, síron túli világ, remek megalapozása egy szeánsznak.

Tony Iommi szólógitáros

A programban hat dal a Paranoid lemezről - persze, hogy a címadóval a ráadásban, amit egy bizonyos életkor felett még azok is ismernek, akiknek közük nincs a műfajhoz -, három-három a már említett debütáló korongról és a Master Of Reality-ről, s egy-egy a Vol. 4., illetve a Technical Ecstasy címűekről. Valamennyi meghatározó a maga nemében, akár ódákat lehetne zengeni mindegyikről, s órákon át mesélni arról, hogy milyen zseniális az N.I.B. basszusgitáros felvezetője vagy a Hands Of Doom (szintén basszusgitárra épülő) nyitó témája, s hogy milyen tömény rifforgia jelenik meg a Children Of The Grave-ben.

Ebben a műfajban általában nem beszélhetünk slágerről, azért egy Paranoid, egy War Pigs vagy egy Iron Man mégis megérdemelné azt a jelzőt. Mert a közel fél évszázad alatt legalább annyiszor elhangzottak a rádiókban és a tévékben, mint a napjaink felkapott sztárjai által elénekelt dalocskák. Az persze már nem a Black Sabbath-on múlik, hogy ma egészen más a trend, habkönnyű kikapcsolódást jelentő tucatprodukciók töltik ki a reklámok közötti műsoridőt, s nem azok a súlyos témákat megfogalmazó, elgondolkodtató dalok, amiket a valóban alkotóművészet teremtett meg egykor.

Terry Geezer Butler basszusgitáros

A négy (pontosabban, ha a színpadról a kulisszák mögé száműzött Adam Wakeman billentyűst is hozzávesszük, akkor öt) tag egyéni teljesítménye is fantasztikus volt. Bár elmondhatjuk, hogy Adam Wakeman is rengeteget tett hozzá a klasszikus Black Sabbath hangzás súlyosságához, mégis Tommy Clufetos volt az, aki nélkül ez a koncert nem jöhetett volna létre. Óramű pontosságú, friss és lendületes dobolása nemcsak alapot adott a Black Sabbath tömény riffjeihez, de egyben azt is élmény volt látni, hogy Bill Ward jellegzetes jazz-es díszítéseit sem gyomlálta ki a dalokból az amerikai ütős. Még a Rat Salad-ba beillesztett szólója is élményszámba ment, azzal együtt is, hogy tudjuk, ezekre a hangszeres betétekre is szükség van, hogy közben Ozzy regenerálódjon, kapjon oxigént, esetleg újra elmagyarázzák neki, hogy mit is kell még csinálnia a koncert hátralévő részében a színpadon. Geezer Butler némileg visszahúzódónak tűnhetett a rendezői balról el nem mozdulva, ám - ahogy azt már említettük - jellegzetes basszusai ugyanolyan fontos részét képezik a Black Sabbath daloknak, mint Iommi gitározása. Iommi viszont maga az Isten, aki hibázni most sem képes, a hangszeréből áradó súly megbabonáz, nyomaszt, lehúz egy síron túli világba, oda, ahol a vég kezdődik. S persze ott van még mindennek tetejébe Ozzy, akinek gyermeki őszintesége újra és újra kiütközik a színpadon, aki már csak azért is maga a csoda, mert még mindig eleven lüktető organizmus, miközben egész élete arról szólt, hogy ne így legyen. Van hamis hang, de ez egyáltalán nem számít egy ilyen eseményen, a tudat, hogy őt látod a színpadon, kárpótol mindenért. Lerí róla, hogy nagyon koncentrál, talán ez is oka, hogy a nehezebb dalokat (Into The Void, Snowblind) gond nélkül hozza, a könnyedebb témákban (Behind The Wall Of Sleep) viszont ront. Hol elcsúszik egy belépéssel, hol végig aláintonál egy egész verzét. S közben hozza a jellegzetes, csak hozzá köthető mozdulatokat és frazírokat. Eleinte csak totyog a színpadon, aztán belekapaszkodik a mikrofonállványba, s úgy bólogat a zene ütemére, majd ugrál is egy keveset, s még a vizesvödör is előkerül, tartalmát ugyanúgy zúdítja rá a 34 ezer forint leszurkolása ellenében az első sorokban állókra, ahogy azt tette 47 éven keresztül minden egyes alkalommal. Ahogy telik az idő, mintha egyre több erőt adna neki a koncert, kétszer-háromszor is keresztülfutja a színpadot, s olykor még kakukkol is! Igen, kakukkol a közönségnek. Tényleg egy óriási, szerethető gyermek, egy olyan fazon, amilyenek talán már soha nem születnek (színpadra).

Tommy Clufetos dobos