Az örök élet szimbóluma - Budapesten koncertezett a már ötvenéves Scorpions zenekar

2016. március 04., 15:00 szerző: Gyuricza Ferenc fotós: Gyuricza Ferenc
hozzászólás
Elképesztően jó formát mutatott a Scorpions, holott tagjai közül ketten is hetven felé közelítenek már. „Mindhalálig rock and roll” – talán éppen ez volt az üzenete a zenekar hétfői koncertjének.
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

Mert sajnos a Pokolgép zenekar szlogenné vált dalcíméből gyakran lesz szomorú valóság, bizony sorra mennek el hőseink. A veszteséglista igen hosszú már, ha csak az utóbbi néhány évet vesszük, akkor is rengeteg név sorakozik rajta. A Deep Purple-billentyűs Jon Lordtól Lou Reeden és David Bowie-n át a Motörhead-főnök Lemmyig terjedően.

A Scorpions tagjait látva a koncerten nem is gondolná az ember, hogy közülük ketten a 68. életévüket tapossák. A gitáros Rudolf Schenker olyan vehemens a színpadon, hogy bármelyik ifjú titán pályatárssal bátran felveheti a versenyt e tekintetben is, de az énekes Klaus Meine már öreguras fizimiskája is csak az egészen közeli kameraképeken bontakozik ki, távolról nézve, illetve a hangja alapján egyáltalán nem tűnik „rezignált nyuggernek" (copyright by Bródy János). Hozzájuk mérten a többiek (az 1977 óta Scorpions-tag Matthias Jabs gitáros, valamint a basszusgitáros Pawel Maciwoda és az enyhén eszement, a rock and roll életmód iránt valóban elkötelezett James Kottak dobos) szinte ifjaknak hatnak, utóbbi szólója ezt az érzést csak erősíti.


Ez persze csak egyik megközelítési lehetősége a német hard rock legenda jelenkori teljesítményének, életkoruknál jóval fontosabb, hogy mire képesek ma a színpadon. Nos, e tekintetben sem panaszkodhatunk rájuk, a közel telt házas Papp László Budapest Sportaréna színpadán kifejezetten jó koncertet adtak. A hangzásuk elképesztő volt, s végre a látvány tekintetében is fel tudtak zárkózni az olyan arénarock pályatársak mellé, mint a Def Leppard vagy a már jó ideje a Pink Floyd legnagyobb hatású albuma, a The Wall dalaival turnézó Roger Waters. Vetített háttér, gondosan megtervezett, szemet gyönyörködtető képek, precíz és professzionális show.

Ehhez a formához társult a méltó tartalom, az egy és háromnegyed órás műsor valóban egészen jól fogta át a zenekar öt évtizedes történetét, bár azon lehetne sopánkodni, hogy az 1990-es Crazy World nagylemeztől egészen a most aktuális, tavaly februárban kiadott Return To Forever albumig tartó időszakot egyszerűen átlépték, a Scorpions munkássága szempontjából azonban éppen ezek az év(tized)ek voltak legkevésbé jelentőségteljesek. Sokkal izgalmasabb, hogy végre, még ha csak egy nyolcperces összevont blokk erejéig is, de azért bekerültek a programba a hetvenes évek egészen pszichedelikus hatású dalai is. Ki mert volna fogadni arra, hogy egy Top Of The Bill vagy egy Steamrock Fever valaha is része lesz még a műsoruknak?

Szerencsére a balladák egy részét hasonló módon tudták le, akusztikus blokkba tömörítve az Always Somewhere-t, az Eye Of The Stormot, valamint a Send Me An Angelt, s persze a végére önálló dalként odapakolva a közép-kelet-európai változások szimbólumává vált fütyülős világslágert, a kötelező Wind Of Change-et is. A legnagyobb ovációt természetesen ez utóbbi váltotta ki, s szemmel láthatóan a közönség egy jelentős hányadának ez a dal jelentette a Scorpions munkásságának csúcspontját, holott a valóban előremutató és izgalmas korszakukat az Animal Magnetism, BlackOut, Love At First Sting lemezeik idején élték, a Scorpions akkor volt invenciózus, s akkor szárnyalt igazán zenei szabadságuk is. Így nem meglepő, hogy az ötvenéves jubileumi show legjelentősebb része erre a korszakra fokuszál – a fantáziadús The Zoo, az instrumentális Coast To Coast, az erőtől kirobbanó Dynamite és BlackOut vagy a bombasztikus Big City Nights és Rock You Like A Hurricane most is fantasztikus élményt jelentett – mint ahogy a Return To Forever album dalai is e stílushoz tértek vissza hangulatukban. Így válik a rock and roll az örök élet szimbólumává.

Gyuricza Ferenc

hozzászólás

Facebook

Hozzászólások