Együtt lélegezve egy szép estén

Beszél arról, hogy milyen mellbevágó érzés, amikor szerelmes a nagylány, miközben ő messze egy hajón zenél. A csodás tájakról, városokról, New Orleansról, ahol Louis Amstrong született, a jazz klubokról, melyeket végigjárt. Jeruzsálemről és arról az „ismerős” érzésről, amit tapasztalt, amikor ott járt. Aztán felhangzanak az ismert dallamok, melyekbe előbb dudorászva, majd hangosan énekelve, tapssal kísérve kapcsolódik be a közönség. Örömzene - mondhatnánk - de mindenképp egy meghitt este, amit Gerendás Péter generál kellemes sztorijaival, saját szerzeményeivel, vagy ismert latin és zsidó dallamokkal - művészetével.

- Tudjuk önről, hogy kilenc gyermeke van. Talán egykeként nőtt fel?

- Nem, egy „normális” családban nőttem fel, egy testvérem van. Konvencionális foglalkozást űz a bátyám, angol műszaki fordító. Sehol nem volt körülöttünk a nagycsalád jellemző. Egy családfakutatás alkalmából azonban kiderült, hogy szépapámnak 11 gyermeke volt, akkoriban azonban hiába születtek sokan, a gyermekhalandóság miatt sajnos csak kevesen maradtak életben. A második házasságom megkötésével kezdődött nálam ez a nagy „olasz” család. Született egy gyermekünk, rövidesen még egy - hogy legyen testvére - aztán valahogy mindig rábeszéltük egymást, hogy de jó lenne még egy Tündéri, csodálatos, önálló, imádni való személyiség mind.

Gerendás Péter: - Hálás vagyok a sorsnak, hogy zeneszerző és szövegíró is lehetek egy személyben Fotó: Pezzetta Umberto

- Részt tud venni a mindennapjaikban, vagy sokat megy dolgozni és szinte csak „hazalátogat”?

- Természetesen a sok gyermek nemcsak öröm, hanem felelősség is. Velejárója ennek hogy apu jön-megy, dolgozik, hol itthon, hol külföldön. Ilyenkor hiányzom nekik és ők is nagyon nekem, sokat gondolok rájuk. Mindig óriási öröm újra itthon lenni velük.

- Gyermekei élvezik, hogy ön híres ember, vagy nem szeretik?

- Talán ezt ők tudnák megmondani. Lehet, hogy nem mindig öröm számukra, néha úgy érezhetik esetleg, hogy meg kell felelni valamiféle elvárásnak. Én mindig azt mondom nekik - és úgy is gondolom -, hogy teljesen mindegy mivel foglalkoznak, az a lényeg, hogy boldogok legyenek és bármit is csinálnak, abban örömüket leljék. Persze megtanítottam a zene fortélyaira azokat a gyermekeimet, akik erre fogékonyak voltak. De van akinél nem erőltettem. Ki tudja, az is lehet, hogy van közöttük olyan, akinél nem vettem észre a zene iránti érdeklődést, de egyszer csak, majd öt év múlva kipattan belőle valami szikra és elkezd valami hangszerrel foglalkozni. Volt már erre példa a családunkban.

- Mit takar a jeruzsálemi déja vu érzés?

- Nagyon fontos megemlíteni, hogy nem csak a zsidóság szellemi központja Jeruzsálem, hanem még sok más vallásé is. Olyan különleges kisugárzása, szinte magnetikus hatása van, mintha visszamennénk több ezer évet a történelemben. Látunk olyan városrészeket, amik ugyanúgy néznek ki, emberek jönnek mennek ugyanolyan öltözékben, mint a bibliai időkben. Az egész színes forgatag olyan, mint réges-rég és olyan különleges érzés fog el, mintha már jártam volna ott. Ez persze lehet az agynak egy furcsa játéka is, vagy azoknak az élményeknek a következménye, amit olvasott, tanult vagy filmekben látott az ember. Ateista családba születtem, de nem ragaszkodom erősen az otthonról hozott tanokhoz, nyitott vagyok, bármit el tudok képzelni, akár az is beleférhet, hogy valóban jártam már ott valaha, valamikor.

- Mikor érkezett el a pillanat, hogy érdeklődni kezdett a zsidóság, a nép, a vallás vagy a kultúra iránt?

- Gyermekkoromban azt tapasztaltam, hogy a zsidó az egy szitokszó, amivel a gyerekek egymást bántják. Igyekeztem titkolni a származásomat, mert nem akartam én is célpont lenni. Később megértettem - talán a korom is segített ebben -, hogy nagy hibát követek el, hogy valami olyasmit titkolok, amin semmi titkolnivaló, semmi szégyellnivaló nincs. De persze azt sem szeretem, amikor valaki a származásával kérkedik, döngeti a mellét, hogy ő ennek vagy annak született. Azt mondom, hogy a születés egy rajtunk kívül álló dolog. Nem a mi érdemünk, vagy szégyenünk. De az igen, hogy aztán rendes emberek leszünk-e vagy gazemberek, hogy tudunk-e hozzátenni a világhoz valamit, ami által egy picit jobb lesz, vagy sem? Létrehozunk-e valamit a munkánkkal, vagy a kreativitásunkkal vagy sem, jót teszünk vagy rosszat? Gyógyítunk orvosként, vagy festők leszünk akik szép festményeket hoznak létre, amik az emberek épülésére szolgálnak, zenészek vagyunk, akik muzsikánkkal tesszük boldoggá az embereket. vagy költők, a szavak szobrászai, de akár takarítók is lehetünk, mert az is nagyon fontos része ennek az egész egységnek. De nem szabad tagadni és nem szabad szégyellni és elnyomni magunkban az identitásunkat, legyen az bármilyen.

- A gyerekei felé ezt közvetítette?

- Természetesen. Nemrég is beszélgettem a kisfiammal, akit hasonló iskolai élmények értek, a „szitokszó” őt is utolérte. Ilyenkor nem az a megoldás, hogy az ember titkolja a származását, erről inkább beszélni kell, mert amit megismerünk, ahhoz tudunk megfelelően viszonyulni. Legtöbbször a tudatlanság következménye a bántó reakció, de ha ő, aki egy szeretetre méltó srác, akit a barátai kedvelnek, nem elhallgatja, hanem elkezd erről nyíltan beszélni, fordíthat ezen a negatív beidegződésen, előítéleten. Nem vagyunk egy hajszállal sem rosszabbak vagy jobbak, mint bárki más, közöttünk is vannak ilyenek és olyanok, jó emberek, rossz emberek, sokfélék - mint a többi nép. Egyik nemzet vagy vallás sem engedheti meg magának, hogy a többi felett állónak képzelje magát - bár ez a történelemben sajnos sokszor előfordult. Ez a világ, amióta világ, azóta színes. Pont ez a sokszínűség eredményezi azokat a csodákat, amik létrejöttek, amióta az emberiség létezik.

- Énekes, dalszerző, zenész. Mire a legbüszkébb?

- Nem büszke vagyok, hanem hálás a sorsnak azért, hogy kaptam egy komplex tehetséget, zeneszerző és szövegíró is lehetek egy személyben. Nincs annál nagyobb érzés, mint mikor az ember a saját zenéjét és szövegeit tudja énekelni.

- Van ars poétikája?

- A minőséghez ragaszkodom és csak az ízlésemnek megfelelő sávon mozgok. Nem kötök kompromisszumokat. A saját elképzelt határaimon kívül nem megyek. Hiszek abban, hogy bár néha a minőségnek nehezebb érvényesülnie, de hosszú távon mégiscsak kamatozik ez az törekvés.

- Mit mondott önnek ez az este?

- Számomra azt mondta, hogy mégiscsak fontos sokaknak, hogy kulturális élményben legyen részük. Ez engem boldoggá tesz. Akusztikus gitáron játszom, minimális hangosítással, a zenémnek nagyon fontos ez az intimitás, ami itt létrejött. Nagyon nagy boldogsággal töltött el, eljöttek, és velem együtt dobbant a szívük, együtt lélegeztünk egy szép estén.