Dél-dunántúli telepesek Borsfán

Sok volt a megoldatlan probléma

A millenium évében az ország büszkén ünnepelte az addig elért, kétségtelenül impozáns eredményeket, ugyanakkor az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor már egy sor olyan megoldatlan kérdést görgetett maga előtt, amelyek rövidesen súlyos politikai és társadalmi feszültségeket okoztak.

Nemcsak a dualista államszerkezet reformja vagy a nemzetiségi kérdés, hanem a nagybirtok túlsúlyából eredő torz földbirtokszerkezet okozta társadalmi és szociális problémák megoldatlansága is egyre sürgetőbb feladatként tornyosult a politikai vezetés előtt. A kérdés rendezése az ország elemi érdeke lett volna, hiszen a magyar társadalom a századforduló idején még agrártársadalom volt, a lakosság több mint 60 százaléka mezőgazdaságból élt. Azonban több százezer földműves csak néhány holdas törpebirtokkal rendelkezett, amiből alig-alig tudták eltartani családjaikat. Rajtuk kívül a mezőgazdasági cselédek és napszámosok is sorsuk jobbra fordulásában reménykedtek. Elégedetlenségük tükröződött az egyre gyakoribbá váló aratósztrájkokban és a különféle agrárszocialista irányzatok terjedésében. A kilátástalannak tűnő helyzetben sokan inkább a kivándorlást választották. A 20. század első évtizedében több százezren hagyták hátra otthonukat, hogy a tengerentúlon, az Egyesült Államokban kezdjenek új életet vagy tőkét gyűjtsenek, hogy aztán hazatérve földet vásárolhassanak.

Feszültség a paraszti társadalomban

A politikai elit érzékelte a paraszti társadalomban gyülemlő feszültségeket, de a radikális reformok – a földosztás – elől mereven elzárkózott. Ahogyan azt 1897-ben gróf Tisza István egyik sokat idézett parlamenti felszólalásában megfogalmazta: „azon a világrenden pedig, hogy tőke, legyen az ingó vagy ingatlan, nem juthat minden embernek, azon a világrenden nem változtathatunk”. Mindazonáltal néhány intézkedéssel igyekeztek enyhíteni a parasztság helyzetén, így például az 1894. évi V. törvény az állami vagy magánkezdeményezésre induló telepítésekhez biztosított viszonylag kedvező jogi feltételeket. Megfelelő anyagi fedezetről azonban nem gondoskodtak, így aztán országos méretű telepítési mozgalom nem is bontakozhatott ki. Helyi jelentőségű akciók azonban több településen is indultak. Az egyik ilyen, országos visszhangot kiváltott magántelepítésre Zala megyében, a letenyei járás egyik kis falujában, Borsfán került sor.

Telepítési akció Borsfán

A kiegyezés évében a még alig több mint 300 fős település lakói zömében kis- és törpebirtokos földművesek voltak, akik közül sokan arra kényszerültek, hogy a környékbeli nagybirtokosoknál idénymunkásként egészítsék ki csekélyke jövedelmüket. De néhány tucat cseléd is lakott a faluban, ők a helyi majorságban dolgoztak. A falu körül elterülő földek nagy része ugyanis a nagybirtokos Orsich Róbert gróf kezében volt. Az 1890-es évek elején a letenyei Tamás család vásárolta meg a borsfai birtokot, ám ők néhány éven belül annyira eladósodtak, hogy földjeiket 1898-ban el kellett árverezni. Ekkor lépett színre a nagykanizsai ügyvéd, Győrffy János, aki megvásárolta a csődbe jutott gazdaságot és rövidesen telepítési akcióba kezdett. Győrffy első terve az volt, hogy Erdélyből érkező székely telepesekkel népesíti be birtokát. Erre vonatkozólag részletes terveket nyújtott be a kormányhoz, Háromszék vármegye főispánját pedig arra kérte, legyen a segítésére abban, hogy 30-40 családot átköltöztethessen Zala megyébe. Ezzel azonban komoly vihart kavart, több oldalról is hevesen támadták, amiért pont az amúgy is fogyatkozó erdélyi magyarság köréből akar telepeseket toborozni. Így végül az új lakók nem Székelyföldről, hanem a dél-dunántúli megyékből érkeztek.

A Budapesti Hírlap beszámolója szerint Győrffy a telepítés irányítását egy tapasztalt gazdatisztre bízta, aki minden apró részletre ügyelve végezte munkáját. Az új telep helyét a meglévő falutól több száz méterre jelölték ki, és végig ügyeltek arra, hogy a régi borsfai lakosok és az újonnan érkezők között semmiféle konfliktus ne alakulhasson ki. Először egy téglaégetőt létesítettek, hogy az építkezésekhez szükséges anyag helyben rendelkezésre álljon. Ezt követően felépült egy fogadó, majd pedig megkezdődött a lakóházak építése is. A törvény előírásainak megfelelően a telepeseknek juttatott ingatlanok legalább 10 hold nagyságúak voltak. Az ingatlanvásárláshoz rendkívül kedvező fizetési feltételeket biztosítottak, így nem csoda, hogy egy év alatt 50 telek talált gazdára.

A nagyarányú betelepedés jól tükröződik a népszámlálási adatokban is. Amíg 1890-ben 471 főnyi népesség élt a faluban, addig 1900-ra már 701 főre duzzadt a lakosság száma. A lakóházak száma pedig 59-ről majdnem a duplájára, 115-re emelkedett. S ez a növekedés alig egy év eredménye volt. A betelepedők többsége önálló földművesként próbált boldogulni, de akadtak olyanok is, akik inkább a szomszédos uradalmakban vállaltak bérmunkát.

Az újonnan alakult településrészt kezdetben egyszerűen csak Borsfa-telepként emlegették, majd 1909-ben az alapító tiszteletére Győrffyborsfa lett a neve. Az 1910-es évek második felében bukkant fel az Újborsfa megnevezés, az 1950-es évektől kezdve pedig már mindenki csak Felső-Borsfaként hivatkozott az egykori telepre.

Az ambiciózus kanizsai ügyvéd tervei között szerepelt az is, hogy a környéket bekapcsolja a vasúti közlekedésbe, így előmunkálati engedélyt szerzett egy Bak–Söjtör–Borsfa–Letenye– Murakeresztúr vasútvonal kiépítéséhez. A szükséges anyagi fedezetet azonban sehogy sem tudta előteremteni, úgy tűnik, rajta kívül mások nem láttak túl nagy fantáziát a környék közlekedéshálózatának fejlesztésében.