A nagy háború története – bolgár kapituláció, békeajánlat Wilsonnak

A francia Franchet d’ Espérey tábornok vezetésével, 1918. szeptember 15-én, a Balkán déli részén meginduló antantoffenzíva hamar áttörte a bolgárok arcvonalát a Cerna és Vardar folyók völgyében. Egyértelmű túlerőben volt az antant ekkorra már a Balkán hegyei között is, hiszen 28 hadosztálya állt szemben a központi hatalmak 16 had­osztályával.

Az áttörést rövid időn belül 40 kilométer szélességűvé, és 45 kilométer mélységűvé fejlesztették az antantcsapatok. Erre az egész bolgár hadsereg visszavonulásba kezdett, és állásait elhagyva Szófia felé hátrált. Az előretörő antanthaderő szeptember 22-én Velezt, egy hét múlva pedig Szkopjét foglalta el, ugyanekkor az Égei-tenger partvidékén előrenyomuló antanterők betörtek Törökországba, és Konstantinápoly alá érkeztek. Szkopje elfoglalásának napján a bolgárok letették a fegyvert. A forradalmat úgy sikerült elkerülni, hogy az antant három hadosztály felfegyverzéséhez hozzájárult, amely erők felügyelték aztán a rendet az országban.

A Monarchia határai felé vonuló antantcsapatok megállítására kétségbeesett lépéseken gondolkodtak: tervbe vették a megbízhatatlanná vált 27. és 38. honvédhadosztályok átirányítását az olasz frontról a Balkánra, míg ugyanezt tervezték a Bécs alatt állomásozó 32. hadosztállyal és a 10 lovashadosztállyal is. Az ukrajnai megszálló erőktől pedig a 4. lovashadosztály, valamint a 15. és 59. gyalogoshadosztályok átirányításával terveztek.

Az élet azonban felülírta e terveket, mert hamar világossá vált, hogy az olasz frontról egyetlen katonát sem lehet elhozni, az ukrajnai megszálló erők egy részére pedig „erős hatást” gyakoroltak a bolsevik eszmék. Így 1918 októberének elején az említett hadosztályok csak egy kisebb részének átirányításáról született döntés, valamint alapos vizsgálódás után elrendelték még az alábbi hadosztályok átdobását is: a 155. honvédhadosztályét, a 145. gyalogdandárét, a 2. és 7. lovashadosztályét, illetve az 5. honvéd lovashadosztályét Ukrajnából, valamint a hátországban álló, tartalékos erők közül pedig a cseh 9. és 30. hadosztályokét. A németek erősítésül ígérték az alpesi hadtestüket, illetve a 6., a 217. és a 219. tartalék hadosztályaikat is.

Ezen erők Duna–Száva vonalra való maradéktalan beérkezésével karácsonyig számoltak. Így ezen erőkkel, valamint a Monarchia déli határai felé visszavonulásban lévő csapatokkal együtt a központi hatalmak balkáni hadereje körülbelül 23 hadosztályt tett volna ki 1918 karácsonyára, amely csapatokkal szemben az időközben 32 hadosztálynyi erőre nőtt antantcsapatok jelentős létszámfölényben voltak (hozzávetőlegesen 221 ezer ember az antant 550 ezer katonájához).

A Monarchia hadseregének főparancsnoksága az egyre kilátástalanabb helyzet megoldását a diplomáciától, a háborúból való kilépés sikerétől várta. A Wilson amerikai elnöknek 1918. október 5-én elküldött jegyzékben a Monarchia az azonnali fegyverszünet és béke lehetőségét kínálta fel. A békejegyzék kihangsúlyozta az USA elnöke 1918 januárjában elmondott beszédének ama passzusát, amely az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek autonóm fejlődését, nemzeti önrendelkezését követelte a Habsburg uralkodó köröktől.

Erre most, a békét felajánló iratban a Monarchia vezetése ígéretet is tett. Azonban 1918 októberében a soknemzetiségű – csehek, szlovákok, rutének, lengyelek, szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, románok – Monarchia népeit egy, a Monarchia keretei között megvalósuló autonómia már nem elégítette ki. A nemzetek önállóságot, szabadságot, saját hazát követeltek. Wilson a Monarchiának nem, csak a Német Császárságnak válaszolt: egyértelműen és világosan közölte azokat a feltételeket, amelyek teljesítése nélkül nem lehetett szó fegyvernyugvásról. Eközben az Osztrák–Magyar Monarchia vezetői a válasz elmaradása miatt október 10-én egy különjegyzéket küldtek az USA-ba, hogy a megszállt észak-olasz területeket kiürítik: ez a velencei-síkságra vonatkozóan valóban meg is történt, de Szerbia és Ukrajna területéről egyelőre nem mozdultak az osztrák–magyar csapatok.

A hadvezetés ekkor, tulajdonképpen „saját magával beszélgetve a békefeltételekről”, felállított egy fegyverszüneti bizottságot az olasz fronton, Weber gyalogsági tábornok vezetésével. Ez a bizottság egyoldalúan olyan fegyverszüneti feltételeket fogalmazott meg, mintha a Monarchia legalábbis megnyerte volna a háborút. Október 14-én a Habsburg hadvezetés utasította az olasz front arcvonalparancsnokait, hogy a kiürítést 3 nap múlva kezdjék meg. A parancsot végrehajtották, aminek következtében azonban egész ezredek bomlottak fel, és fegyveresen özönlöttek hátrafelé. Erre a parancsnokság visszaparancsolta a vonalakba a katonákat, akik egyre értetlenebbül álltak a kialakult helyzet előtt...