Jakabfi Dávid édes jövőképe – Már külföldön is elismerik a kanizsai desszertszakácsot

A fiatal kiskanizsai szakemberről már többször írtunk: a szakácsból lett patissier, azaz desszertszakács 12 éven át dolgozott Ausztriában, munkakörében többfogásos ételsor lezárásaként felszolgálható desszerteket készített. A tányérdesszertek és pohárkrémek a francia cukrászat szülöttei, s a desszertek fine dining irányvonalát képviselik, így sajátosságuk, hogy a hangsúly nem a mennyiségen, hanem a minőségen, az ízek kavalkádján van. Dávid ezt, a ma még különlegesnek, de egyre népszerűbbnek számító tudást hozta haza Magyarországra, azon belül is szülőhelyére, Kiskanizsára. A témában már egy könyvet is megjelentetett, a második kötet az év végére készül el. Emellett Kiskanizsán megvásárolt egy házat, ahol tanfolyamokat tart, illetve ki is települ az ország bármely pontjára, ahol igény van rá.

– Az a célom, hogy minél többen megismerjék a külsőre nagyon esztétikus, de ízben is minőségi élményt nyújtó francia desszertek világát – bocsátotta előre Jakabfi Dávid. – Folyamatosan próbálom a hagyományos magyar desszerteket is átformálni ebben a stílusban, hogy légiesek, könnyedek legyenek, de változatlan ízvilággal. A szakma igen érdeklődő, számos kolléga jön el hozzám Magyarország minden pontjáról, de még Ausztriából, Szlovákiából, sőt, Svájcból is. Hosszú távon azt tervezem, hogy minderre felépítve egy egzisztenciát, végleg itthon maradhassak – egyelőre azonban (s az eddigiekhez képest ez is nagy előrelépés) „csak” 9 hónapot töltök itthon, a többi időt Ausztriában, a hoteléttermekben. Erre azért is szükség van, mert egyrészt ott tudom magamat is folyamatosan fejleszteni, másrészt azokat az új édességeket, amiket idehaza kitalálok, ott, a vendégkör bevonásával tesztelni tudom.

Jakabfi Dávid azt mondta: tapasztalatai szerint ha az ember külföldön dolgozik, amíg nem sajátítja el az adott ország nyelvét perfekt szinten, mindig idegenként, kívülállóként tekintenek rá.

– Ezért aztán az érintett örökké turista marad, nem képes otthon érezni magát, én legalábbis így vagyok ezzel – jelentette ki. – Hiányoztak a szüleim, a barátaim, hogy messziről rám köszönjenek. Az, hogy nem tudok leülni a padra, amin már gyermekkoromban is ücsörögtem és nem mehetek ki a Csónakázó-tóhoz sétálni, amit itthon azelőtt boldogan megtehettem. Az ember akkor kezd el értékelni valamit igazán, amikor az már nincs.