Muraköz: elfeledett étkek, újra felfedezett borok

Letenye-Goričannál (Muracsánynál) lépnénk át a határt, ha a horvát ,,policija” embere is úgy akarná. Hosszasan várakozunk rá, ám csak nem jön. Lesz ami lesz: csapatunk szószólója megkeresi az illetékest, hogy jöjjön már, nézzen ránk! Persze, nem ilyen felszólító módban, inkább kérlelve, finomkodva. A helyzet a régi időket idézi, amikor az ember gyomra görcsbe rándult, midőn a határra ért. Hol van itt még az unió, Schengen, hol a szabad határátkelés!? Végre jő a rend őre. Alaposan ellenőrzi okmányainkat, aztán mehetünk tovább. Egyenesen Goričan központjába, a velünk tartó szentmártoni barátunk régi ismerőséhez, Josiphoz. Látszik, vendéglátónk nagyon készült a fogadásunkra. Szívét-lelkét kiteszi, de leginkább a szabadtéri svédasztalos reggelihez felszolgált kínálatát, mindent, ami a háznál akad enni- és innivaló gyanánt. A teljes pálinkakészletét, amiből nem marad ki a travarica (füves) párlat – a gazda állítása szerint – többféle gyógynövénnyel. És persze, a hozzáillő harapnivalók: házi sajtok, sonka, felvágottak, kolbászfélék, prezbors (disznósajt), friss tepertő, füstölt szalonna. És desszertnek a klipići. A mi sörkiflinkhez hasonló tésztaféle előttünk sült ki a kemencében. Nincs, aki képes ellenállni csábító illatának és ízének.

Vindős húst is felszolgálnak. A specialitást a határ innenső oldalán, mifelénk is ismerik. A lezárható archaikus, dongás faedényben – bödönben – hónapokig tárolható, miután zsírral légmentesen leöntik. A helyiek szerint egyenesen kívánalom a legalább 45 napos várakozás, hogy az ízek összeérjenek. Különleges, semmihez sem fogható finom ízét az adja, hogy az eltevésre szánt húst a disznóvágáskor kemencében kisütik. A Mura mentiek leleményességére vall, hogy a vindős (más néven véndős) húst az unióban is levédették, mint saját, autochton készítményt. Ez egyébként a 18. étel Horvátországban, amit csak ők mondhatnak magukénak, még ha az másutt – Zalában és Hetésben – is előfordul.

És ez még csak a kezdet! Mi lesz, mi lehet itt a továbbiakban!? Hogy ne csak a gasztronómiai örömöknek hódoljunk, megcsodáljuk újdonsült Josip barátunk gazdag néprajzi gyűjteményét. Mintha csak tájházban lennénk, olyan az egész, tele az amatőr etnográfus kincseivel, gyűjteményével. Annyi van belőlük, hogy a pajtát és a padlást is megtöltik. Régi népviseletek, emléktárgyak, oklevelek, kiadványok, nagyméretű fotók a szobákban. Az udvaron és a gazdasági részben hajdan használt mezőgazdasági eszközök, amelyeket érdemes megőrizni az utókor számára.

Kimondottan a kultúrának hódolunk a megyeszékhelyen, Csáktornyán. A főtéren megcsodáljuk a cifra palotát, a kereskedők társaságának egykori szecessziós épületét, amely a Kecskeméten található társát idézi.

Irány a közeli Zrínyi-vár, a benne található múzeum. A fogadtatásra itt sem lehet panasz. Alkalmi kalauzunk külön értékeli, hogy nincs szükségünk nyelvi tolmácsra, mindnyájan értjük kimerítő előadását a Zrínyiekről, Miklósról és Péterről. Utóbbiról külön könyvet is megjelentetett idegenvezetőnk. A címe: Moje drago Serce (Édes drága szívem), ahogy Zrínyi Péter híres búcsúlevelében szólítja meg feleségét közvetlenül a bécsújhelyi kivégzése előtt.

Mint tudjuk: az úgynevezett Wesselényi-összeesküvés megtorlásaként Zrínyi Pétert és mártírtársait, Frangepán Kristófot és Nádasdy Ferencet 1761-ben kivégezték. Mielőtt a vesztőhelyre vitték volna őket, Péter 1671. április 29-én búcsúlevelet írt feleségéhez, Katalinhoz horvátul, amelyet számos nyelvre lefordították. Magyarra már 1710-ben. Ez Cserei Mihály Erdély-története című munkájában emígyen olvasható: ,,Anna Catharina, én gyönyörűségem. Midőn ezeket olvasod, a sírástól magadot megtartóztassad. Holnap tíz órakor nekem s a te bátyádnak fejünk elvétetik. Ma egymást megölelgetvén, egymástól elbúcsúztunk, azért tőled is e világon örök búcsúmot veszem. Megbocsáss, ha (mely is tudom, hogy megtörtént) tégedet megbántottalak. Legyen Istené a dícsíret, a halálra mind bátor s mind kész vagyok, és hogy semmit ne irtózzam, az Istenben való erős bizodalom munkálódja, aki nekem életet adott, nékem meghalónak irgalmasságát nyújtja. Ő szent felségit én, akihez holnapi napon menni bízom, szüntelen azon kérem, hogy a boldogult lelkek dicsőségiben veled együtt az ő látásával örökké gyönyörködjünk. Egyebeket vagy az édes fiamról, vagy a mi jovainknak rendelése felől hogy mit írjak, nincsen, mindeneket én az Isten akaratjára bíztam. Mégis azon kérlek, a sírástól megtartóztassad magadot, ezt a kételemség parancsolta. Bécsújhely, az én halálom előtt való napon, die 29. Aprilis, estvén 7 órakor 1671. esztendőben. Neked Isten, és az én édes leányomnak, Auróra Veronikának.”

Az érzelmes, szívhez szóló sorokat szakértő kísérőnk a horvát történelem egyik legőszintébb irodalmi szövegének titulálta. Ahogy mondta: egy olyan ember végső sóhaja ez, aki megbékélt sorsával, azzal, hogy számára már nincs kegyelem. A legutolsó óráiban is hősként viselkedik, miközben párját már özvegyként látja lelki szemei előtt.

Kicsit nyomott hangulatban folytatjuk utunkat a megye dombvidéki, bortermő része felé, egészen a szlovén határig. A festői vidék, a gondozott szőlőhegyek látványa mindenkit jobb kedvre derít. Amolyan kis őszi ráhangolódás jegyében még bölcselkedésre is hajlamosak vagyunk, Hamvas Béla magvas gondolatait idézzük. Ő írt a bor- és pálinkaországokról. Miután épp utóbbiban járunk, aszerint választjuk meg az úti célunkat: Sv. Martin na Muri (Muraszentmárton) felé vesszük az irányt. Aztán tovább Strigova (Stridóvár) következik, s attól északra a mindössze egy kilométerre fekvő, még most is magyar nyelvű település Bánfi, közvetlenül a szlovén határ mellett. Eredetileg Stridóvár szőlőhegye volt, csak a 20. századtól lett önálló falu. Nevét az egykori birtokos, Alsólendvai Bánffy családról kapta. 1910-ben még 743 lakosa volt. Akkor még, egészen a trianoni békeszerződésig Zala vármegye csáktornyai járásához tartozott. Napjainkban háromszáz lelket számlál. Az egykori uraságra a későbarokk kastély emlékeztet, amely felújítva, viszonylag jó állapotban van. Muraköz megye egyik legrégibb épületét a Bánffy család 1373-ban emelte. Egy legenda szerint eredetileg Korvin Mátyás magyar-horvát király a szerelmének, a lendvai Bánffy gróf leányának szánta. Az épület hosszú ideig a Festetics család tulajdonában állt.

Horvátország legészakibb pont­ján járunk, a Kanizsával gyakorlatilag azonos 30. szélességi körön. Kőhajításnyira tőlünk Szlovénia, a maga alpesi hegyvonulataival. Föntről páratlan a kilátás. Jó időben egész Muraszombatig ellátni, sőt a Mariborhoz tartozó Pohorje síhegyeire, aztán a közelebbi Lendváig, és még a megyénkbeli Lenti hegyig. E magaslaton, a kilencvenes években meghúzott horvát-szlovén határ mentén olyan szőlőbirtok is akad, amelyet pont középen keresztez a határvonal.

Szőlőérlelő, őszi napfény ragyogja be a tájat. Felhő sehol az égen. Pedig az átlagosnál gyakoribb a csapadék errefelé, sőt a téli kiadós havazások, a novemberi, decemberi ködök sem kerülik el a vidéket. A kivételesen szép, mennyei vidék Zalát vagy az itáliai Toszkánát idézi. Hegyek, erdőkkel benőtt szelíd dombok váltakoznak egymással. És mindenütt a szemnek sem utolsó, gondozott szőlőbirtokok. Parlag, elhagyott terület sehol! A települések szakrális emlékek sorát őrzik. Ezek egyike Stridóváron a Szent Jeromos templom, amelynek elődjét a 15. században építették. Miután fából készült, a Bécs felé tartó törököknek nem okozott gondot, hogy felgyújtsák, megsemmisítsék. Az üszkös romok helyén a celjei grófok már kőépületet emeltek. Ez azonban az 1738-as nagy földrengés során összedőlt. Tíz álló esztendő kellett ahhoz, hogy újat építsenek. Olyat, amely alaprajzában – persze kisebb méretben – a római Szent Péter bazilikára emlékeztet. Különlegességét a két harangtorony és a belső freskók adják. A falfestmények a korszak kiemelkedő mestere, Ivan (Johannes) Ranger művészetét dicsérik. Ő Tirolban (Insbruck mellett) született, ám élete legnagyobb részét Horvátországban töltötte.