A tarlórépa széles körű felhasználhatóságát mutatja meg a kanizsai Imrei György

A 20 évvel ezelőtti indulásakor a fesztivál a tarlórépa gasztronómiai megbecsültségének visszaállítását tűzte ki célul, gyakorlatilag a feledéstől mentve meg ezt a nagyon egészséges táplálék-alapanyagot. Imrei György az egy hónappal ezelőtt megrendezett eseményen tarlórépa felhasználásával készített krémest. Ahogy azt a süteményt ábrázoló fényképünk is igazolja, igazán esztétikusra sikerült, s emellett még – köszönhetően a zöldség összetevőnek – a reformkonyha követelményeit is kielégíti. Ami pedig az ízvilágot illeti, aki kóstolta, az arról is elismerően nyilatkozott. Imrei György egyébként eredendően nem szakács, de nagyon szeret sütni-főzni – az otthonában, egy polcon sorakozó serlegek sora jelzi, hogy tud is.

– A Szentgyörgyvári-hegyen átvettem művelésre egy elgazosodott szőlőterületet, ami egyébként közel van Miklósfához, a savanyított répa zalai hazájához. A Nagykanizsához tartozó városrészben él az öcsém, ő javasolta, hogy lépjek be az ottani kertbarát körbe, ahol sok hasznos és új információhoz juthatok a szőlőművelés kapcsán is – idézte fel a kezdeteket Imrei György. – Jó közösséget ismertem meg, sok barátot szereztem, s épp akkor kezdtek gondolkodni azon, hogy répafesztivált és répafőző versenyt indítanak útjára annak érdekében, hogy tovább élhessen a miklósfai tarlórépa hagyománya. Ily módon én a kezdetek óta benne vagyok ebben a dologban és az összes rendezvényen indultam versenyzőként, az elsőtől a legutóbbiig. Ezeken a megmérettetéseken már többször értem el nagyon jó helyezéseket, dobogóhoz közelieket, illetve dobogósakat.

Imrei György elárulta, hogy maga a növény nem volt újdonság számára, Kiskanizsán (ahonnét indult, az itt élők messzi földön híresek arról, hogy tökélyre fejlesztették a földművességet) inkább csak állati takarmányozásra használták a tarló-, vagy ahogy sokan ismerik, kerekrépát.

– Ritkán, de előfordult, hogy levest is főztek belőle, nem volt annyira divatos ételalapanyag, mint Miklósfán, mely 1895 és 1950 között a Somogyszentmiklós nevet viselte és Somogyhoz is tartozott – magyarázta a férfi. – Miklósfán régi hagyomány a legyalult répa kovászos savanyítása, az eljárás ad egyfajta különleges pluszízt neki, amit ecettel nem lehet elérni.

S hogy honnét Imrei György szerteágazó gasztronómiai érdeklődése? Ő úgy véli, az indok az elődök multikulturalitásában keresendő. A család egyik ága kiskanizsai „sáska” volt

– az ismeretei szerint török-rác kevert népesség az oszmán birodalom seregeinek élelmiszer-utánpótlásáért felelt, s miután a katonák elvonultak, előbbiek közül sokan itt maradtak. Dédnagymamája horvátnak vallotta magát, édesanyja pedig Erdélyből jött.

– A szakmám szerint autószerelő vagyok, de talán az előbb említett okok miatt is a gasztronómia mindig közel állt hozzám – mesélte. – A sajnos nemrég elhunyt Németh Károlyné, Emi vezetett be a versenyzés rejtelmeibe, aki az egyik főszakács volt az Izzóban, a kanizsai lámpagyárban, ahol targoncák javításával foglalkoztam. Ha edényt kellett javítani, akkor is kéznél voltam, cserébe brutális ebédadagokat kaptam. Így kerültünk kapcsolatba, s az első kanizsai dödöllefesztiválon indultunk együtt először „Dödöllék” néven, amit meg is nyertünk. Közös pályafutásunk során több dobogós helyezést sikerült elnyernünk mindenféle-fajta étellel egyebek közt Tótszerdahelyen, Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Karcagon, Kalocsán és még sorolhatnám. Fesztiválról fesztiválra járva sok kapcsolatot építettünk ki más „kollégákkal”, ebből még ma is táplálkozom. Van egy alföldi társaság, melynek tagjaival így ismerkedtem meg és szorosabbra fűzve a kapcsolatot, velük is jártam versenyezni évekig, ez volt a „Duna” csapat. Mára kizárólag a miklósfai verseny maradt, s jobbára csak édességet készítek a répából.

Imrei György mostani répás sütije is azon alapul, hogy a frissen gyalult, így nem savanyított tarlórépa gyakorlatilag bármivel házasítható.

– Jól áll neki a vanília, a fahéj, a kakaó, de arra vigyázni kell, hogy ne toljuk túl egyiket se, ne nyomjuk el a répa aromáját, éppen csak kis pikáns ízt kölcsönözzünk neki – árulta el a műhelytitkokat. – A recepteket 99 százalékban én kísérletezem ki a feleségemmel, tavaly például szinte az almás pitével megegyező módon készítettük el. Az alap, hogy cukros tejben pároljuk meg a tölteléknek szánt gyalult répát, és a kedvünk szerint fűszerezzük. Ezúttal a tésztalapok közé vékony réteg lekvár, a krémesből ismert sárgakrém, illetve vaníliás répakrém került. A lekvárt a feleségem szorgalmazta, én annyira nem akartam, de végül jól sikerült a dolog. A sütiket pedig marcipánból készült répákkal díszítettem.