Az olajipar és a paraszti kultúra találkozása a falvakban egy néprajzos szemével

Miként hatott a betoppanó modernizáció és jólét a térség hagyományos paraszti kultúrájára? Milyen konfliktusokat szült a kétarcú élet? Hogyan fogadták az ott élők, hogy a dombok közé olajtornyok, himbák furakodtak? E kérdésekkel foglalkozott a közelmúltban egy szimpóziumon Kiss Nóra, a Göcseji Múzeum etnográfusa.

Az előadó téma iránti fogékonyságának eleve megágyazott, hogy Lispeszentadorján szülötte, mely település Bázakerettye és Lovászi között található a térképen. Kiss Nóra a nagykanizsai Batthyány-gimnázium padjait koptatta, amikor feltámadt érdeklődése a néprajz iránt. Elvégezte az ELTE bölcsészkarán a néprajz alapszakot, a mesterszakot, majd kijárta a doktoriskolát. Közben részt vett egy zalai kutatótáborban, ami a múlt századi életmódváltozással, a kockaházakkal, a téeszesítéssel foglalkozott, s rabul ejtette a 20. század néprajza. Muzeológusként a szentendrei skanzenben kezdett, majd a kanizsai Thúry György Múzeumban helyezkedett el, idén januártól pedig a zalaegerszegi Göcseji Múzeum munkatársa.

Családi szálak is kötik az olajiparhoz. Anyai dédapja MAORT-os (Magyar–Amerikai Olajipari Rt.) kovács volt a 30-as években, apai nagyapja fúrómesterként dolgozott.

Az olajipar létformáló erejének áttekintése izgalmas feladat, Kiss Nóra eddig két szakdolgozatot tett le az asztalra e témában.

– Meg kellett tanulnom azt is, mit jelent a kőolajkitermelés, mi a fúrótorony, a szeparátor, s a többi… – mondja elöljáróban. – Értékes forrásul szolgált a kutatáshoz dr. Papp Simon, a legendás geológus önéletrajza, a Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum tízkötetes interjúkötet-sorozata s még több publikáció. Emellett magam is készítettem egy csokornyi mélyinterjút. Az első dolgozatban a bázakerettyei hőskorra koncentráltam (1938-tól), a másodikban továbbléptem a még MAORT fennhatóság alatt működő lovászi bázisra (1940-től), majd következett Nagylengyel és Gellénháza, az államosított olajipar első nagy mezője. Érdekes s egyben ijesztő is volt látni a különbséget a szakértelemre, tőkére épülő profi amerikai olajkitermelés, valamint a politikai megrendelésre dolgozó, szabványokat, tudományos eredményeket megkerülő szocialista verzió között. Csak egy példa: az államosítást követően Csepelről hoztak egy gyári munkást Lovásziba munkásigazgatónak…

A fentebb említett szimpóziumon eddigi kutatásainak egy szemléletes vonulatát villantotta fel.

– Gondoljunk csak bele, mit jelentett 1938-ban az elzártan élő zalai földműveseknek találkozni az angolul beszélő amerikai mérnökökkel, az ismeretlen gépeikkel, az általuk képviselt munkakultúrával. Micsoda utat jártak be rövid idő alatt ezek az emberek, hiszen belőlük lettek az olajipari munkások. Olyan változások következtek be, amelyek az olajipar nélkül elképzelhetetlenek lettek volna a térségben.

Először is jöttek a zajos gépek, amelyek elűzték a szarvasokat az erdőkből. Lánctalp dagasztotta a sarat, s 45 méter magas fúrótornyok emelkedtek. Felbolydult a vidéki élet, az ország minden tájáról áramlott ide a munkaerő. Olyanok is, akik már rendelkeztek némi olajipari tapasztalattal.

– A helybeliek látták, hogy kemény munka ez, de nagyon jól fizet. A kapás-kaszás napszámbér látástól vakulásig tartó munkáért 1 pengő volt. Ezt a pénzt egy jó szakmunkás egyetlen óra alatt kereste meg, de még egy segédmunkás is minimum öt-hatszorosát kapta a napszámbérnek – kínál bepillantást a folyamatokba. – A lehetőség tehát rendkívül vonzó volt, ám alkalmazkodni kellett az új elvárásokhoz, s nem volt könnyű összeegyeztetni az otthoni gazdálkodást, az állatok ellátását az ipari munkával. Aki például reggel nem ért be pontosan, vagy ledőlt bóbiskolni, annak a munkájára másnap már nem számítottak. Megtehették, tíz jelentkező lépett a helyére…

A geológusok, bányamérnökök frontján nem volt ekkora a tolongás. Ennek egyik oka az volt, hogy fél éven át a fizikai munkában is tapasztalatot kellett szerezniük.

– Az egyetemi végzettségű értelmiségiek is segédmunkásként kezdték, Buda Ernő és Gyulay Zoltán bányamérnök sem volt kivétel. Cipelték a cementeszsákot, a nehéz csöveket, mégpedig segédmunkás bérért. Mindennek az volt a célja, hogy első kézből szerezzenek tapasztalatot valamennyi munkafolyamatról. Gyakorlatilag így tanulta meg mindenki az amerikaiaktól, hogy mi is az olajbányászat.

Az új világ sok látványos változást hozott, egyebek mellett a lakásviszonyokban is. A MAORT-ot szerződés kötelezte, hogy az amerikai mérnököknek és a magyar szakembereknek teljes komforttal (gázfűtés, világítás, vezetékes víz) ellátott, bútorozott lakást biztosítson.

– Kitűnő minőségű mérnöklakások épültek, elsőként Bázakerettyén. A legjobb szakembereket alkalmazták, az építőanyagot például egy nagykanizsai téglaégető mester készítette a helyben bányászott földgázzal működtetett téglaégetőben. Még arra is adtak, hogy a házakon visszaköszönjenek a göcseji népi építészet elemei. Antal Dezsőt, a göcseji és Balaton-felvidéki népi építészet kitűnő ismerőjét kérték fel a tervezésre. A tájba illő népies küllem fővárosi kényelmet takart. E tervek alapján készültek aztán a hasonló tisztviselői lakások s a szerényebb kivitelű munkáslakások. Utóbbiak is teljesen közművesített, 40-50 négyzetméteres házikók voltak. A második világháború kitörésének idején járunk, a munkások ilyen színvonalú elhelyezése országos viszonylatban is egyedülálló volt. A lakók jelképes bérleti díjat fizettek. Ebből a komfortból persze csak a legjobb munkásoknak jutott, s nem is igényelte mindenki ezt az életstílust. Már csak azért sem, mert veteményest művelni és tyúkot, disznót tartani csak a telep szélén, az erre kijelölt területen lehetett.

A földgázt azonban bárki bevezethette az otthonába, ahogy a mondás járta, akár még a tyúkólba is. Jó ideig fizetni sem kellett érte. Könnyű szívvel adhatták ingyen, hiszen több millió köbmétert termeltek ki, s a MAORT a feldolgozással és az értékesítéssel nem is foglalkozott. Gáztűzhelyek és konvektorok akkor még nem voltak, ezért a lakásba bevezetett cső végét összelapították, s nemes egyszerűséggel meggyújtották a beáramló gázt. Nem csoda, hogy halálos balesetek is akadtak. Az emberek idővel elkezdték lebontani a fatüzelésű kemencéket, s kerültek tűzhelyek is a cső végére.

– A változás nyomán az asszonyok már nem sütöttek otthon kenyeret, hanem megvették az időközben felépült ottani kenyérgyárban… – jelez egy szemléletes mérföldkövet Kiss Nóra.

Az átalakulás számos konfliktust is magával hozott. A környező falvakban elhelyezett munkásoknak gyakran csak zsúfolt, egészségtelen szállás jutott, betegségek ütötték fel a fejüket, gond volt az alkoholizmus. Az is feszültséget szült, hogy az olajosok hatalmas gépeikkel megrongálták a földeket, s a kártalanítás nem volt mindig zökkenőmentes. A gellénházai, nagylengyeli területen fokozottan irritálta az őslakosokat, hogy a falu olajos részén minden korszerű, míg náluk semmi sem fejlődik. E kettősséget s az egész változás karakterét ragadja meg érzékletesen a Zalának Délhajlata című, 1961-ben készült kisfilm. A dramaturgia két szálon fut. Látjuk a vallásos dalokat éneklő körmenetet, s a dübörgő gépek vonulását; a szenes vízzel „gyógyító” parasztasszonyt, s a modern orvosi rendelőt.