A sokféleség kikötője, Fiume lett Európa egyik kulturális fővárosa 2.rész

A Kossuth által kiadott Tengerhez, magyar! jelszónak is lett foganatja: megépült a Budapest–Nagykanizsa–Károlyváros–Rijeka közötti déli vasút. A korabeli hadiipar nagy találmánya, az első önálló hajtású torpedó is innen indult hódító útjára. Ilyen a sors: az osztrák–magyar haditengerészeti tiszt, Giovanni Luppis (Luppis János) találmánya lett a végzete a Ganz Danubius fiumei üzemében gyártott Szent István csatahajónak. A számos ágyúval felszerelt, nehezen manőverező monstrumot gyakorlatilag az első harci bevetésen érte torpedótalálat egy gyors mozgású olasz motorcsónakból. A vízi romboló eszközből ugyanis a taljánok is rendeltek, de jutott belőle az egész világnak, angoloknak, franciáknak, németeknek, sőt oroszoknak és argentinoknak. A korszak elemzői nem felejtik ki a felsorolásból a békésebb ágazatokat, azt, hogy Fiume a Monarchia második turisztikai központja lett, közvetlenül Karlovy Vary mögött. A fejlettségének jellemző mutatója, hogy 1914-ben 20 szállodája volt, a hozzá tartozó Opatijának 13, míg a főváros Zágráb mindössze három hotellel rendelkezett. A tengerparti városban 22 konzulátus is működött. Mindezt 1918. október 27-ével az új SHS (szerb-horvát-szlovén) államalakulat örökölte, hogy aztán Trianonban véglegesítsék a határokat, majd a második világháború után a jugoszlá­voké legyen az egykori magyar Tengermellék.

Annak idején a költőóriás, Juhász Gyula is megsiratta a magyar tenger elvesztését a Trianon című versében: „Mert nem lehet feledni, nem, soha...,/ Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,/ És mienk volt a legszebb kék szalag, /Az Adriának gyöngyös pártadísze!“ A poéta így zárja versét: „Nem kell beszélni róla sohasem/ De mindig, mindig gondoljunk reá!”

Persze, hogy beszélünk, írunk róla, ahogy tették ezt korábban is irodalmunk nagyjai. Kiss Gy. Csaba szerkesztésében külön kötet jelent meg Magyar írók az Adrián címmel. Ahogy a válogatást közreadó egyetemi tanár írja ajánlójában: „Ez a tenger van hozzánk a legközelebb, és a magyar–horvát állami közösség évszázadai okán ez az egyetlen, amelyhez van történelmi közünk. Így a magyar művelődés múltjában is gazdag színekkel jelenik meg latin krónikáinktól kezdve, melyek beszámolnak Könyves Kálmán útjáról Dalmáciába vagy IV. Béla meneküléséről. Az Adriai-tengernek szirénája pedig maga a költő és hadvezér Zrínyi Miklós.” Zrínyihez tegyük hozzá: idén májusban emlékezünk meg születésének 400. évfordulójáról. Az említett kiadvány szerzői közt találjuk irodalmunk klasszikusait: Jókai Mórt, Cholnoky Viktort, Kosztolányi Dezsőt, Hamvas Bélát és Márai Sándort. Jókai egyébként – akiről tengerjáró hajót is elneveztek – két regényt szentelt a Tengermelléknek, az adriai tájaknak. Kalauzolásában utazhatunk végig ezen a csodálatos, „mennyei vidéken” az egykori magyar Fiumétól egészen a horvát Raguzáig (Dubrovnikig).

Molnár Ferenc nem egy műve szintén itt, a Kvarner-öbölben játszódik. Herczeg Ferenc saját vitorlással kelt útra, kalandjait a Szelek szárnyán címmel 1905-ben kiadott nagy sikerű könyvében írta meg. Szini Gyula a Nyugat 1920-as évfolyamában – már a Trianon után – jelentette meg fiumei történetét. Ahogy ő írja: ott töltötte élete egyik legszebb nyarát, sétálva a Lovranig tartó promenádon (partmenti sétányon), „jókedvű fiatal hölgyek és fiatal emberek víg kedélyű társaságában, akiket az osztrák és magyar monarchia minden részéből sodort össze az abbáziai szezon.” Opatijába a költő Szabó Lőrinc is beleszeretett, ihletet keresve többször megfordult ott.

Novellák, esszék, útirajzok, publicisztikai írások sora született a tollforgatók élményeiből. Az első világháború, 1914 előtti, talán utolsó békés nyaralásának emlékét eleveníti fel Esti Kornél én-elbeszélésében Kosztolányi Dezső. Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós számára a mediterrán déli világ esszékben lejegyzett szemlélődésre ad alkalmat. Fejtő Ferenc pedig az Érzelmes utazás című, 1937-ben megjelent kötetében saját szellemi fejlődését teszi mérlegre egy útirajz keretében, érintve gyermekkora városát, Zágrábot, majd Rijekából hajón folytatva az utat dél felé a tengeren. Adria kékje, a babérligetek varázsa azt a Móra Ferencet is megihlette, akiről inkább az Alföld búzamezői jutnak az eszünkbe. 1927-ben a tengermelléken töltött másfél hónapot, miközben belefogott az Ének a búzamezőkről című első világháborús regényébe, amelyben nem a harctéri eseményeket mutatja be, hanem a hátország gyötrelmeit.

E mediterrán környezetben, Fiume szomszédságában játszódik Márai Sándor Dráma Voloscában című elbeszélése. Az örökké hazátlan, folyton kitaszított és önkéntes száműzetésre ítélt íróóriás 1939-ben így adózik e szerelmetes helynek: „Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a „magyar tenger”, akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét… Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre, szeretek sétálni Abbázia és Lovrana között, a babérillatú tengerparti sétaúton, ahol szüleink és nagyszüleink udvaroltak már egymásnak.” Aztán arról elmélkedik még, hogy esténként szívesen leül a part menti kiskocsma előtt, megiszik egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon töri a fejét.

A festői vászonra kívánkozó Kvarner visszatérő vendégei a képzőművészek. Köztük A magyarok bejövetele monumentális körpanoráma alkotója, Feszty Árpád, aki a fiumei Szent Vitus-dómban kötött házasságot Jókai Mór nevelt lányával, Rózával. Feszty számos festményen örökítette meg a part menti tájat s a vízen ringatózó vitorlásokat, kishajókat. A másik festőóriást, Rippl-Rónai Józsefet is lenyűgözte a magyar Tengermellék. Ő 1903-ban járt ott, s vászonra vitte Márai Voloskojának romantikus házait, a városka idillikus atmoszféráját. Becses szakirodalmi munkának tekinthető Fest András Fiume és a magyar tengerpart című dolgozata, amit folyamatosan jelentetett meg ez az egri születésű pedagógus, a fiumei főgimnázium egykori tanára, és több tudományterület (földrajz, történelem, pedagógia) művelője. Neve a horvát életrajzi lexikonban is szerepel.

A múlt sokszínű hagyományait őrzi a fiumei lokálpatriótákat tömörítő közösség, amelyben az egykori történéseket sokoldalúan igyekeznek bemutatni, nem feledve az 1779-től 1914-ig, illetve 1918-ig tartó időszak hozadékát. E célból internetes blogot is működtetnek. Akárcsak idehaza a pécsi székhelyű Fiume barátai egyesület tagjai, akiket szintén az igazságkeresés szándéka vezérel. Ők is a három nép – a magyar, a horvát és olasz – közös örökségéről beszélnek, hozzátéve: az érintett három uniós tagállam esetében már nincs értelme a történelmi szembenállásnak vagy érdek­ellentétnek. Ahogy a pécsiek honlapján áll: mindhárom nemzet más ok miatt ragaszkodik a városhoz. Ami összeköti őket: az európai keresztény kultúrához való tartozás, a közös hit, a mediterrán életmód, a tenger és a hajózás szeretete, valamint az épített és természeti örökség védelme. Fontos, hogy megértsük egymás mentalitását és nyelvét – akár átvitt értelemben, akár ténylegesen is – olvasható a pécsiek honlapján. Idehaza talán azok sem sértik a horvát szomszédaink, ismerőseink, barátaink érzékenységét, akik örökös, tiszteletbeli magyar tengeri kikötőt látnak Fiuméban.

Nekünk, hétköznapi embereknek az életmódjához is egyre inkább hozzátartozik az adriai nyaralás. Anno ide, a hozzánk közel eső Fiumébe és környékére vezetett első utunk. Az idén nyáron visszatérők bizonyára nem csalatkoznak Európa kulturális fővárosában. Az év során több száz kulturális rendezvény vár az érdeklődőkre, gyakorlatilag minden napra jut legalább egy, így hát bármikor is utazunk oda – mostanában vagy a nyári szabadságunk idején –, nagy eséllyel találunk kedvünkre való programot.