Amíg anyukádat felköszöntheted, magad is gyerek vagy

Emlékszem egy óvodai anyák napi ünnepségre, amikor a fenti szavak végre mély értelmet kaptak. Mert a hétköznapok azért nem orgonaözönnel vannak kikövezve. Legelőször ijedt várakozással, aztán még nagyobb aggodalommal, és mire kiderül, hogy mégiscsak életben tudjuk tartani, jönnek a pelenkahegyek, a kidőlt hajnali kakaók, horzsolások, bibik, később a meg nem evett, az iskolatáskában felejtett, ott „forrásnak” indult szendvicsek, a „nézd

anya, egykezezek!” biciklizések, amit meg se mersz nézni rendesen, annyira félted. Ne mássz fel oda, és oda se, de közben legyél nagyon bátor. Épphogy megtanul járni, már ott áll az érettségin ünneplőben, de addigra már hozzászoktál, hogy a mondatai évek óta a „jaj, ne, anya” állandó eposzi jelzővel kezdődnek. Évekig jobban hallgat a barátaira, a generációs egymásra hatást esélytelen ellensúlyozni.

Tanul, nem tanul, a ballagási bankett után először nem jön haza hajnalig. Ki is engedte meg neki? Ja, én, hiba volt. Miért, rólad tudták a szüleid, mit csinálsz háromszáz kilométerre tőlük, ahova a tudásvágy szólított?

Ez az a szakma, amit sehogy se lehet jól csinálni, miközben minden jól van úgy, ahogy van, csak nem veszi észre az ember. Ráadásul nem igaz, hogy minden rózsaszín, aki ezt állítja, csak képen látott anyát és gyere­ket.

Szoktam mondani az enyémeknek, mindvégig én maradok az anyátok, és ez ellen nem tehettek semmit. A kisfiú­ból akkor lesz „kissssfiam”, jó sok s-sel, amikor elkerüli a 190 centit, a hajdani szőke fürtös kislányra pedig egy nagy napon ámulattal vegyes tisztelettel nézel, amikor a saját gyerekét tartja a karjában.

Nézel, már ha látsz a párától. Mindig azt hitted, az érzelgősség ócskaság, tessék, most meg nagymama lettél. Kezdődik minden elölről? Kaptál még egy esélyt az unokával, hogy most aztán tényleg jól csináld? Lesz idő mindenre, nem az iskolába gyaloglás közben suly­kolod a buksijába a szorzótáblát, mert ugyebár a türelem szobra leszel. Szép elméletek, amelyek alig érnek valamit.

A gyerekpszichológus ismerős is ugyanúgy megszenvedi, ha a háromévese lerámolja az üzlet alsó polcait, nem csak az átlagos, laikus anya dühöng „szocializálatlan” gyereke mellett tehetetlenül. Pedig tudod, milyen szeretnél lenni. Állítólag Einstein az anyjának köszönheti a kreativitását, hiszen amikor kiöntötte a tejet a konyhapadlóra, az anyja nem szidta meg, hanem együtt leültek a folt mellé, és kitalálták, mit ábrázol. Hát ilyennek kellene lenni. De ez biztos csak legenda, túl szép, hogy igaz legyen. Ahogy az is, hogy Edisont a saját anyja tanította, miután eltanácsolták őt az iskolából, mondván, túl gyenge képességű. Az azonban igaz, hogy legfőképp az anyák határozzák meg a személyiség alakulását.

Kényes az egyensúly: a gyerek kölcsönben van nálunk, kerülni érdemes a rátelepedés csapdáját, noha ott kell állni minden kilométerkőnél. Persze szerencsés esetben az apával együtt.

Amíg anyukádat felköszöntheted, magad is gyerek vagy, szokták mondani. Őrzök egy régi fényképet: négy generáció a kerti padon: nagyanyám, anyám, én és az akkor pár hetes lányom. Ez a jelenet ma már megismételhető új nagyival, új unokával, dédunokával. Fura a helyzet, amikor már magad is úgy érzed, a felnőtt gyerekeid megoldják a te gondjaidat is. Fordul a kocka, ők egyre jobbak, a nagyi meg kissé „hanyatlik”. Akkor is, ha ma már a hatvan az új 50? vagy 40?…

Hát ezért jó ez az anyaság dolog. Sosem ér véget. Hát ezért munkás ez az anyaság dolog. Sosem ér véget. Nem könnyű, de ennél jobbat nem tehetett volna velünk az élet.

Szóval jöjjön csak az az „orgona ága, barackfa virága” dalocska, kell az nekünk.