Schmidt Egon zalai gyökerei

„A család Zalában lakott, Becsehelyen, mindig is zalainak tartottam magam. Madármegfigyeléseim, szeretetem és érdeklődésem a természet iránt már itt elkezdődött, gyermekkoromtól vonzott az élővilág: amióta totyogni tudok, mindig érdekeltek a madarak, de tulajdonképpen az egész természet. [...] Szüleim – miután nyilvánvalóan látták, hogy reménytelen eset vagyok – magukban talán halkan sóhajtva, de támogattak, igazi hasznos segítséget azonban a nagybátyámtól kaptam. Nagy természetbarát volt, és amikor néha átadta a távcsövét, hogy egy-egy madarat közelebbről is megcsodálhassak, a paradicsomban éreztem magam” – utalt önéletrajzában származására és az élővilággal való „eljegyzésére” az író.

Schmidt Egon zalai kötődésének gyökerei a 19. század második feléig nyúlnak vissza. Nagyapja, Schmidt Emil 1870 tájékán telepedett le a megye délnyugati szegletében, az akkor még önálló Árpád-kori településen, Polán. A vegyes felekezetű, német ajkú családból származó fiatalember, Schmidt Eduárd evangélikus apa (Christian Schmidt porosz- sziléziai tehetős pékmester fia) és Plank Anna katolikus anya nyolcadik gyermekeként, 1848. október 5-én látta meg a napvilágot Pozsonyban. Apja borkereskedőként működött, s mint ilyen alapította meg később a Schmidt Ede és társai bornagykereskedést, amelynek kezdetben két idősebb fia, János Ede és Gusztáv is társtulajdonosa volt. Utóbb a fiatalabb fivér saját vállalkozásba fogott, az 1883-ban létrejött Schmidt Gusztáv-féle pozsonyi pezsgőborgyárban évi 30 000 üveg francia minőségű pezsgőt palackoztak. Amint látjuk, Emil már ezt megelőzően kilépett a családi vállalkozásból, és búcsút intve az ősi Pressburgnak, atyai jussát zalai termőföldekbe fektette.

Schmidt Emil uradalma 1200 katasztrális holdnyi (mintegy 690 hektárnyi) földbirtokon helyezkedett el Polán és a becsehelyi határban, Szurda- és Tuskós-major nevű külterületeken. Földszintes, eklektikus stílusban épült kúriája Annamajorban állt, a közelben gazdasági épületekkel és egy szeszgyárral, aminek cefreillatú falai közt hektoliterszám főzték a zalai gyümölcs- és szeszpárlatot. 1903-ban több zalai, somogyi és vasi szeszgyárossal közösen megalapították Nagykanizsán a Dunántúli Mezőgazdák Szeszfinomító Részvénytársaságát abból a célból, hogy termelvényeiket finomítva is értékesíteni tudják a piacon. Schmidt Emil közkedvelt, nagylelkű földbirtokosa volt a falunak, 1896-ban épp az ő törekvésének és áldozatkészségének köszönhetően létesült községi elemi népiskola Polán. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, tüdőbaját még Svájcban is gyógykezeltette. Végül ugyanitt, a helvét hegyek közt szenderült örök álomra 1910 nyarán a davosi tüdőszanatóriumban. Halála után özvegye, Bauer Betty intézte a birtokügyeket, utóbb, nagykorúságukat elérvén, fiaira, Ottóra és Kornélra szállt az uradalom kormányzása. A Schmidt-fiúk testvériesen megosztoztak az örökségen, Ottóé lett Szurda, Kornélé pedig Tuskós 600-600 katasztrális holdja, míg Annamajor, a lakóház és a szeszgyár továbbra is közös tulajdonban maradt.

Ottó, az idősebb fivér 1898- ban látta meg a napvilágot Bajorországban, Wörishofen városában. Középiskoláit Svájcban végezte, majd ugyanitt mezőgazdász oklevelet nyert a Zürichi Műegyetemen. Hazatérése után egy ideig a Károlyi-hitbizománynál dolgozott, 1927-től pedig örökölt birtokán mintagazdaságot alakított ki. Az 1899-ben Annamajorban született Kornél is agrárvégzettséget szerzett, mely idő alatt 1917 tavaszától a háború végéig – mint egyévi önkéntes tüzér – belekóstolt a katonaéletbe, majd leszerelését követően hazatért, és gazdálkodni kezdett. Amíg Ottó sokáig agglegény maradt, Kornél fiatalon megházasodott és feleségétől, Losonczi Szabó Katalintól három gyermeke született: Egon a fővárosban, Róbert és Mária pedig Nagykanizsán. A fiúk magántanulóként végezték el az elemi iskolát, gimnáziumba pedig Kanizsára jártak, így számtalan diákkori élmény kötötte őket Zalához.

Az ifjú Egon fiatalkori éveinek meghatározó alakja volt nagybátyja, akit tudása és karizmatikus alakja révén sokan tiszteltek a környéken. Schmidt Ottó kitűnő mezőgazdász és elsőrangú üzletember hírében állt. 1940-től ügyvezető igazgatója lett az apja által is alapított Dunántúli Gazdasági Szeszgyárosok Szeszfinomító Részvénytársaságának, amely éves szinten ez idő tájt már 36 000 hektoliter szeszt dolgozott fel. Nyugati (főleg osztrák, olasz és svájci) exportra is gyártott termékeik (elsősorban likőr és egyéb pálinkafélék) hordókban és palackozva kerültek kereskedelmi forgalomba. Külön említésre méltó készítményük volt a Szent Domonkos gyomorkeserű, továbbá a Radicum sósborszesz, mely gyógy- és fájdalomcsillapító hatásával a hasonló magyar gyártmányok között kiemelkedő helyen állt. Ottó minden tekintetben lojális és emberséges cégvezető volt. 1941 tájékán eljárás indult ellene, mert nem volt hajlandó a zsidótörvényekben előírt rendeleteket kellő eréllyel és mértékben végrehajtani. Az ügymenet folyamán súlyos pénzbüntetésre ítélték, és csak a szerencsén múlt, hogy börtönbe nem került. Egyik üzlettársa, Rába S. Sándor budapesti rum- és likőrgyáros gyümölcsszeszfőzdei engedélyét a faji törvények következtében bevonták. Ezt követően a Szálasi-kormány hatalomra jutásáig a Dunántúli Szeszfinomító ügynökeként dolgozott, így gyakran megfordult Nagykanizsán is. Ottó tudta, hogy Rába zsidó származású, mégis a legnagyobb előzékenységgel tárgyalt vele, és elősegítette, hogy más kereseti forrás hiányában a létfenntartását a közvetítői jutalékokból fedezhesse.

1945 kora tavaszán a szovjet hadsereg elől Schmidték a szomszédos Valkonyára menekültek, és a községbírónál húzták meg magukat a front elvonulásáig. Amikor néhány héttel később visszatértek, a házat feldúlva, kifosztva találták. Ezzel párhuzamosan Zalában is kezdetét vette a földosztás. Becsehelyen a Schmidt család gyönyörű, 1200 holdas mintagazdaságának kétharmad része került a régi cselédek birtokába, míg a fennmaradó 400 katasztrális holdnyi termőföldön (mivel nekik is élethivatásuk volt a mezőgazdasági termelés) egyelőre a Schmidt-fivérek gazdálkodhattak tovább. Ők Annamajorból a kúriát, a hozzá tartozó 5 holdas ősparkot és a szeszgyárat igényelték maguknak, továbbá Szurdán (260 kh) és Tuskóson (135 kh) kérték kijelölni a megváltás alá nem eső földterületüket.

A látszólagos nyugalomnak azonban rövidesen vége szakadt. 1945 nyarán – partizánkeresés ürügyén – több ízben is fegyveres szovjet katonák törtek a családra, garázdálkodtak, erőszakoskodtak és fosztogattak náluk. Ezt követően a vagyonától megfosztott osztályidegen család egyre nagyobb szálka lett az új hatalom szemében. Végül elejét véve a további atrocitásoknak, önszántukból költöztek el a faluból 1949-ben. Erről így ír Schmidt Egon „A talicskától a Kossuth-díjig” című önéletrajzi könyvében: „Apámékat nagyon szerették a környéken, és amikor egy nem tudom, honnét szalajtott, rosszindulatú rákosista került a falu élére, megsúgták apámnak, hogy tervez valamit. Jobb lenne elköltözni, mert az ilyen terveknek akkortájt csúnya végük lett. Így aztán az utolsó pénzünkön vettünk egy kis lakást a fővárosban, s a legszükségesebbeket összeszedve vonattal Budapestre jöttünk. A kúriát és mindent, ami még megmaradt, fel kellett ajánlani az államnak. Természetesen ingyen: ajándékba.”

A Schmidt família további kalandos története már nem köthető Zalához. Ottó Badacsonytomajon, Kornél és családja pedig az üldöztetés (kitelepítés) után Pécelen állapodott meg. Az író 1961-ben nősült Budapestre, feleségétől, Csóka Esztertől három gyermeke született: László, Katalin és András, ők pedig hét unokával ajándékozták meg.

Később, amikor Schmidt Egon országosan ismert ornitológus lett, megyénkbe is többször elzarándokolt, hogy a Kis-Balatonon madarásszon, vagy író-olvasó találkozó keretében népszerűsítse könyveit és a madárvédelmet. Egykori otthonát, gyermekévei színhelyét azonban mindig messze elkerülte. Hogy miért? Túl fájdalmas lett volna a viszontlátás – vallotta egyszer. Annamajor és lakói így ma is úgy élhetnek az emlékeiben, ahogy a szívébe zárta őket egy emberöltővel ezelőtt.