A gellénházi népdalkör összegyűjti, feldolgozza és megjelenteti a régi szokásokat

A Magyar falu program civil szervezetek számára kiírt pályázatának keretében is felvállalták a hagyományok ápolását és átadását a fiatalabb generációnak, de egyúttal nagy fába vágták a fejszéjüket – stílszerűbben: búzatáblába a kaszájukat –, összegyűjtik ugyanis a régi szokásokat, a közösen végzett falusi munkák hagyományait, azokat feldolgozzák, bemutatják, majd kiadványként meg is jelentetik. Július az aratás hónapja, mi mással indítanának, mint a kézi kaszás aratás megörökítésével.

– Egy nagy, és egy kis bandával részt vettünk Nován az aratóversenyen, de be kellett látnunk, hogy már nem várhatjuk el a nehéz fizikai erőfeszítést azoktól a társainktól, akik anno belenőttek a legfontosabb mezőgazdasági munkába, s élesben gyakorolták az aratás ezer fortélyát. A baráti dalkörök közül sokaknak nem adatott meg, hogy részt vegyenek a megyei bemutatón, ezért úgy döntöttünk, meghívjuk őket a kézi kaszás aratásra – magyarázta Kulcsárné Csejtei Marianna, a dalkör szakmai vezetője.

Hozzátette, hogy hasonló kurzust kisebb körben már tartottak, a diákok és tanárok sorába ezúttal hagyományőrző barátaikat, a németfalui Vadvirág, a zalabesenyői Szivárvány, az alibánfai Lila Akác és a Döbrétei Dalkör tagjait is bevonták.

A bemutatónak ezúttal is Radics Tamás, a dalkör tagja biztosította a helyet a falu határában lévő búzatáblájában. A rövid elméleti felkészítést a gyakorlati „oktatás” követte, egy „kisbandát” és egy „nagybandát” alakítottak, és máris elkezdődött a nagy munka. A bandavezetők, a kaszások – Igazi Sándor, Lóránt Ferenc, és Benkő István – rutinosan vágták a „rendet”, a marokszedőket Lóránt Kristófné és Kuczogi Antalné okította, a kötélvetés és kötés tudományával Vizlendvai László és Radics Tamás vértezte fel a jelenlévőket. Később sarlót vett a kezébe a döbréteiek sorából Vass Miklósné, a Vadvirágok közül Egyed Józsefné, aki annak idején még gyerekként tanulta kötőfával „nyúlfülesen” megkötni a levágott gabonából készített kötelet. Radics Tamás viszont soha nem használt kötőfát, szerinte a legfontosabb, hogy a kötélvető feladja a kötél végét a kötözőnek – ő is így ismerte meg még szinte gyerekként a feleségét, akibe egyből beleszeretett, és a kedves leányzóval immár 50 éve boldog házasságban élnek.

Persze a marokszedőtanoncoknak – Kulcsárné Csejtei Marianna, Botár Erzsébet, Lóránt Ferencné – is volt mit tanulni, például roppant fontos, hogy a „fal” (a még álló gabona) mellett ne maradjon levágott szál. Az egyetlen „városi” csapat, a besenyőiek is belekóstoltak az aratómunkába – Farkas Ernő kaszásként, Kiss Ferencné, Zuggóné Jakabfy Hajnalka, Farkas Ernőné, Kéner Imréné marokszedőként, kéverakóként próbálta ki magát. S mindeközben a népviseletbe öltözött dalkörösök aratódalokat énekeltek.

A találkozó, mint aratóünnepkor szokás volt, közös vacsorával és mulatozással zárult.

– A kézi aratás mint munka megörökítése mellett az aratási dalokat és az ételek leírását is belefoglaljuk a tervezett kiadványba. Remélhetően elkészülünk vele a jövő évi zalai kézi kaszás aratóversenyre, ahova visszük magunkkal és megajándékozzuk vele a résztvevőket – mondta Kulcsárné Csejtei Marianna.