A petrikeresztúri Pálfi Tiborné egyedül járta végig a Szent Jakab-zarándokutat

A Petrikeresztúron élő Pálfi Tiborné mondta mindezt lapunknak, aki 66 évesen, egyedül járta végig a híres Szent Jakab-zarándokutat. Egy hónapon át mintegy ezer kilométert gyalogolt a franciaországi Saint-Jean-Pied-de­­-Port településtől a Spanyolország nyugati peremvidékén, az Atlanti-óceán partja közelében található Santiago de Composteláig. Zarándoklatának okát ma sem tudja pontosan meghatározni, úgy fogalmazott: vonzotta a kihívás, várta az út. 

– Az El Caminóról már évekkel ezelőtt hallottam, de akkor még egyáltalán nem foglalkoztam vele – kezdett bele története mesélésébe. – Talán négy éve lehetett, amikor először gondoltam arra, hogy nekem is el kellene mennem oda, s onnantól már nem hagyott nyugodni az érzés. A gondolat annyira ott motoszkált a fejemben, hogy emiatt kezdtem el angolul tanulni. Németül beszélek ugyan valamennyit, de mindenütt azt olvastam az útról, hogy hasznosabb az angol nyelvismeret. Vannak olyanok is, akik semmilyen nyelvet nem beszélnek, ők mutogatnak és gondolataikba mélyednek. S persze azt is keresgettem, hogy kihez tudnék csatlakozni, mert teljesen egyedül még sehol sem jártam, ezért kicsit féltem is az utazástól. Nem magától az El Caminótól, hanem attól, hogy hogyan jutok el a zarándokút kiindulópontjához. 

Pálfi Tiborné hozzátette: az El Camino mint túraútvonal, azaz sportteljesítmény is vonzotta, hiszen itthon is szokott túrázni, de talán még jobban érdekelte az a mögöttes tartalom, az a lelkiség, ami kapcsolódik hozzá. Szerette volna próbára tenni magát, arra volt kíváncsi, hogy miként boldogul ott. Vonzotta a kihívás, s ahogy olvasgatott róla, egyre inkább csak az járt a fejében, vajon milyen érzés lehet legyalogolni azt a közel ezer kilométert. Ahhoz azonban, hogy belevágjon, szüksége volt némi megerősítésre. 

– Úgy tűnt, szerencsém van, ugyanis megismerkedtem egy miskolci férfival, aki már tizenegy alkalommal járt az El Caminón, s újra készült oda – folytatta a történetét a petrikeresztúri hölgy. – Rögtön rá is kérdeztem, mehetnék-e vele, s miután igent mondott, onnantól tartottuk a kapcsolatot. Mindent ráhagytam, ő vette meg a repülőjegyeket is, nekem csak annyi feladatom volt, hogy a megbeszélt időpontban ott legyek a Liszt Ferenc repülőtéren, hiszen onnantól már az ő útmutatásai alapján mentünk volna tovább. Én egy tipikus falusi asszony vagyok, aki még soha nem közlekedett egyedül Budapesten, de úgy gondoltam, a repülőtérig csak eljutok valahogy. Induláskor, még idehaza, a lakásom előtt, a járdán állva hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Azon kezdtem gondolkodni, miért is megyek el, hiszen itthon mindenem megvan, azt tehetek, amit szeretek. Egy röpke pillanat volt az egész, mert rögtön utána már azt éreztem: bármi történjen, nekem akkor is mennem kell. A gyakorlott caminósok azt mondják erre: hív az út. 
Az indulás azonban nem volt zökkenőmentes. Pálfi Tiborné ugyan minden nehézség nélkül eljutott a budapesti repülőtérig, ám ott azzal kellett szembesülnie, hogy egyedül fog utazni. Túratársának ugyanis elvesztek az iratai, nem tarthatott vele. Ekkor vett egy mély levegőt, s felült a Párizsba tartó járatra. 

– Amikor a repülőgép leszállt, az első gondolatom az volt, hogy innen vajon hogyan jutok el Saint-­Jean-Pied-de-Portba – mesélt tovább. – Mert volt egy útikönyvem, de azt indulás előtt kitettem a hátizsákomból, hiszen akkor még úgy volt, hogy lesz segítőm. Azt sem tudtam, hogyan kell a metróra jegyet venni. Az emberek azonban jók, mindig akadt, aki eligazított. Egy hölgy megvette a jegyemet, egy másik szólt, mikor kell leszállnom a metróról, egy férfi pedig a vasúti pályaudvaron segített megtalálni a járatomat. Saint-Jean-Pied-de-Portra érve már a hátizsákosokat követtem, így jutottam el ahhoz az irodához, amely a zarándokok számára állítja ki azt a menetlevelet, aminek a birtokában szállást kaphatunk. Itt adtak egy útmutatót is, amin szálláslehetőségek, telefonszámok szerepeltek, valamint egy ajánlás arra vonatkozólag, hogy milyen ütemben célszerű az El Caminót teljesíteni. 
Pálfi Tiborné azt mondja, maga az út innentől már viszonylag egyszerű volt. Átlagosan napi 25 kilométert tett meg, volt, amikor csak 18-at, de olyan nap is akadt, amikor 34-et. Az út 31 napig tartott, ennyi kellett neki ahhoz, hogy teljesítse az El Caminót, ami mintegy nyolcszáz kilométer hosszú. Az általa megtett táv azonban ezer kilométer körül alakult, hiszen vannak olyan alternatív útvonalak, amelyek csodálatos helyeket tárnak fel a látogatók előtt – ezeket is gyakran bevállalta –, de az út során érintett településeket szintén igyekezett felfedezni, volt olyan városka, ahol hat kilométert barangolt még. Bejárta Galícia további részeit is, eljutott Fisterra és Muxia városába is. 

– Az El Caminón rendkívül barátságosak az emberek, mindenki nagyon segítőkész és kedves a másikkal – osztotta meg velünk benyomásait. – Voltak ott franciák, spanyolok, portugálok, németek, olaszok, hollandok és argentinok is, csak magyarokkal nem találkoztam. Volt, aki felajánlotta, csatlakozzam hozzájuk, mások a szállásfoglalásban segítettek. Magyarországról mindenkinek jó véleménye volt, dicsérték a magyar konyhát, az ország természeti adottságait, a főváros gyönyörű épületeit. Persze Spanyolország is nagyon szép, én korábban még sosem láttam az óceánt, az teljesen lenyűgözött. A burgosi katedrális gyönyörű, akárcsak az El Camino végét jelentő Santiago de Compostela. Az a hatalmas tér, ami az ottani katedrálisnál körbeveszi az embert, rendkívül felemelő. Sokszor éreztem azt, hogy egyedül nem is tudom befogadni azt a sok gyönyörűséget, fel kellett hívnom az itthoni ismerőseimet, hogy onnan mondjam el nekik, mit látok, és meg is mutattam videóchaten. Az El Caminón a nyilak, valamint a zarándokút szimbóluma, a fésűkagyló vezeti végig az embereket, ezeket mindenütt lehet látni, az utcán, a házfalakon, csatornafedlapokon. A legtöbb segítséget azonban egymástól kapják a túrázók. Akivel már találkoztam egyszer, a következő viszontlátáskor úgy üdvözölt, mintha réges-régi ismerősök lennének. 

Pálfi Tiborné azt mondja, az El Camino leginkább arra jó, hogy gondolkodjon az ember. Bár vannak útitársak, ő is csapódott csoportokhoz, de a zarándoklat során mindenki belemélyed a saját gondolataiba. 

– Nekem is volt időm azon tűnődni, miért alakult úgy az életem, ahogy – mutat rá. – Voltak nehézségeim, s bizony gyakran járt a fejemben, hogy miért kellett annyit küszködnöm. Aztán arra jutottam, hogy nem szeretnék változtatni, mert amikor úgy éreztem, hogy minden tökéletes, általában akkor szoktak a bajok bekövetkezni. Sokan visznek magukkal az útra egy követ, amit letesznek az El Camino egy bizonyos pontján, így próbálnak szimbolikusan megszabadulni a terhüktől. Én is gondoltam rá, de indulás előtt azt is kivettem a hátizsákból. Bár egy kicsit zajos az életem, de elégedett vagyok vele. Segítem a gyermekeimet, örülök, ha az unokák nálam töltik a nyarat, ennél többre nem vágyom. Azt viszont bizton állíthatom, hogy az El Camino bátorságot adott. Én eléggé visszahúzódó voltam előtte, attól pedig mindig tartottam, hogy idegenek közt legyek. Az El Caminón többekkel megismerkedtem, tartjuk a kapcsolatot, szervezzük az új utakat. A Szent Jakab-zarándokútra is bármikor visszamennék, akár most is elindulnék, de inkább azt tervezzük, hogy Olaszországban, a toszkániai Via Francigena zarándokút egy részét járjuk meg jövőre. 
 

Bár akadnak útitársak, a zarándoklat során mindenki belemélyed a gondolataiba

Pálfi Tiborné a burgosi katedrális előtt 
Fotó: ZH