Egy „trubadúr” a háborúban

Steve belépett a kantinba. Ahogy körülnézett, Harryt látta a pultnál dülleszkedni, amint gyömbérsörét szürcsölgette, és kissé sipító, panaszkodó hangon a feleségéről és a fiáról beszélt.

– Tudod – mondta Harry a pultosnak –, csak az bánt, hogy szegény asszony egyedül kell, hogy megküzdjön azzal a féktelen gyerekkel. A fiam egy ördög. Ha meghalok, nem bír el vele, az biztos.

Tom, aki nem tartozott a partraszálló kontingenshez, tompán nézett le rá. Nem nagyon érdekelte az állomány búja, baja. Itt mindenkinek megered a nyelve, és Tomot a sok magánéleti válság, aggodalom már régen hidegen hagyta. Közel két és fél éve, az USA hadba lépése óta teljesített szolgálatot, és a sebesülése előtt a csendes-óceáni hadszíntéren egy romboló lövegkezelője volt.

– Tommyt ez már nem érdekli – kapcsolódott harsányan a beszélgetésbe Steve –, mióta elkapták a seggét a japcsik, nem hatja meg a nyavalygás, igaz, Tommy fiú? 

Tom tényleg a fenekén és a combján sérült meg, de egy hajón ezt nem lehetett menekülésként értelmezni. Hová is futott volna? Steve mindenesetre szívesen élcelődött ezen, hiszen számára is világos volt, hogy Tom nem gyávaságból kapta a bélyeget. Így hát miért ne poénkodhatna? Tom mégsem nevetett. 

– És te, Harry, mit gondolsz, az asszony meddig vacakol a kölyökkel egyedül? Majd felneveli valaki, aki nem olyan lúzer, hogy otthagyja a fogát Normandiában. „Egyedül kell megküzdjön” – utánozta Harry selypítő fejhangját –, ne légy már ilyen naiv gyerek, szakaszparancsnok úr! – nevetett saját jópofaságán. Úgy érezte, ha a halállal viccel, talán megkíméli őket. Amolyan babona volt ez. Miután Harry sem értékelte a humorát, Steve elfordult a pulttól, és a pókerezőket kezdte figyelni. Egy repülőhadnagy feltűnően sokszor nyert, ami nem kis bosszúságot okozott a többieknek. Steve sem állhatta meg szó nélkül: 

– Kapitány úr, hagyja már a fiúkat is nyerni, vagy szűzen akar meghalni? Ugye tudja, akinek a kártyában, annak viszont a szerelemben… – harapta el a közmondás végét, hogy teret adjon a nevetésnek. Valahogy senki sem nevetett. – Na jó, nem marad szűz – oldotta látszólag a feszültséget a százados, ugyanis Steve századosi rangban szolgált –, a csalásra nem vonatkozik a babona. Ha-ha-ha. 

– Csalááás?! – üvöltött fel a hadnagy, és hárman fogták le, hogy ne rohanjon neki a kötekedőnek. Steve látta ezt, és megvonta a vállát. Savanyú angolok, gondolta, nem értik a viccet. Ezért nem viszi semmire ez a levitézlett ócska birodalom. Most is, már rég a Panzerliedet énekelnék álló nap, ha nem lép be Amerika segíteni nekik. 

Stevet a kellemetlen, csípős, bántó kötekedése ellenére tisztelték a táborban bátorsága miatt. Haditudósító volt a háború kezdete óta, és mindig a legveszélyesebb helyen tűnt föl, mindig az első vonalból tudósított. Ott volt Midwaynél az USS Enterprise fedélzetén Chester Nimitzcel, ott volt Eisenhower alatt a Torch hadműveletben, a marokkói invázióban, az első hullámmal ugrott Szicília földjére a deszantosokkal, és soha nem látták félni. Bátor és bátorító képriportjai sokat tettek a háború hátországi támogatásának megszerzése, elismertetése érdekében. A katonák nagyra tartották, hiszen katonai kiképzés nélkül vett részt a legveszélyesebb bevetéseken, és úgy vállalta a kockázatot, hogy soha senki sem küldte. Magától ment, mindig a veszélybe, a küldetése, a hivatása, a hazája miatt. A többi tudósító rendre a második hullámmal, a relatív biztonságot szem előtt tartva dolgozott. 

Steve azonban saját tevékenységét másképp látta: a háború ingyenélő potyautasának tartotta magát. A gyávának, aki nem mer fegyvert fogni, harcolni, küzdeni a nemes cél érdekében. Ő csak kibickedik, aki megénekli mások dicső tetteit. Udvari költőnek, már-már trubadúrnak tartotta magát. Undorodott a férfiatlanságától, a gyávaságától, de nem tudott mit tenni, képtelen volt ölni. Nem tudta elképzelni, hogy egy ember, egy fiatal, sokra hivatott férfi általa szakadjon el a léttől, semmisüljön meg, még akkor is, ha történetesen náci volt. Ki tudja, talán máskor, máshol belőle is lehetett volna náci. Elítélte az eszmét, de felmentést adott az embernek. Ilyen volt. Ilyen menthetetlenül gyáva… Ezért is kérte magát a normandiai partraszállókhoz. 

Az Omaha partszakaszon hat óra negyvenkor lépett a partra, vállig gázolva a hideg tengervízben. Jobbról és balról is közvetlen közelből látta a halálos lövés után megránduló, görcsbe merevedő arcokat. Géppuska- és ágyútűztől forrt az óceán felszíne, vér festette pirosra a habokat. Ment előre rendíthetetlenül, és a partot elérve egyedül ő emelte fel a fejét a földről. Az ellenséges tűz földhöz szegezte a teljes 1. hadosztályt, de Steve kúszott előre, bele a ködbe, a német falba, a halálba. Kilenc óra előtt nem sokkal halt meg. Ezt az utolsó fényképen homályosan kivehető amerikai rombolókról tudni. A felmentés éppen akkor érkezett oda.

Kik vagyunk valójában? Milyen ember vagyok én? Steve is sokat foglalkozott a kérdéssel, amire a humanisztikus pszichológia azt a biztató választ adja: mindenki lehet teljes ember, olyan, aki saját döntése alapján jár az önmegvalósítás felé vezető úton, magáról alkotott véleménye pedig lényegében megegyezik azzal, ahogy őt mások látják, s közel áll ahhoz is, amit ideálisnak tekint. 

– A humanisztikus pszichológia – a pszichoanalitikus és a behaviorista iskola melletti harmadik irányzat – az emberi szubjektivitást, az egyén választásra, kreativitásra és önmegvalósításra való képességét tartja elsődlegesnek ¬– mondta a történet kapcsán dr. Gedeon Zoltán. – Egyik jeles képviselője Carl Rogers huszadik századi amerikai pszichológus volt, aki az ember alapvető motiváló erejének az önmegvalósításra való törekvést tartotta. Nézete szerint mindenki rendelkezik a változáshoz szükséges motivációval és képességgel. Hogy a teljességre, a fejlődésre törekedhessen az egyén, nyilvánvalóan rendelkeznie kell egy énképpel, ami a viselkedését is befolyásolja. Minél inkább egybevágnak az egyén világban szerzett tapasztalatai az énképpel, annál egészségesebb, rugalmasabb személyiséggel rendelkezik. Minél több olyan tapasztalata van, ami a saját énképétől eltér, annál inkább válik szorongóvá, és jelentkeznek nála depressziós tünetek. Az énképtől kétféleképpen lehet eltérni. Az egyik a környezet visszajelzése, amikor nem olyannak látják az egyént, mint amilyennek ő gondolja magát. Példánkban Steve humoros, vicces embernek hitte magát, miközben a környezete kötekedőnek, kritikusnak, bántónak találta. A másik eltérés az idealizált énkép és a valóság között húzódik. Steve idealizált énképében a bátor ember harcoló katonaként jelent meg, míg a valóságban ő képtelen volt harcolni. Éppen ezért szorongott, feszült volt, és túlkompenzált. Más kérdés, hogy jelen példánkban ez a túlkompenzálás, fokozott kockázatvállalás szakmai és emberi elismerést hozott számára. Általában a jólléthez szükséges, hogy az énkép mind a környezeti visszajelzésekkel, mind az idealizált énképpel összhangban legyen. A változás erre irányul. A rogersi személyközpontú pszichoterápia ennek elősegítését tűzi ki célul. 

Carl Rogers szerint az a jól működő személyiség, aki az említett feltételeknek megfelel, pszichológiailag optimálisan, rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez, nyitott saját érzéseinek és a külvilág eseményeinek befogadására, s mindemellett kihívásokkal, izgalommal teli életre törekszik, írja az internetes lexikon. A humanisztikusok álláspontja szerint az egyén szabadon dönt arról, hogyan akar tenni, mivé akar válni. Dönthetünk az önmegvalósító életforma mellett, de dönthetünk úgy is, hogy a külső elvárásoknak, hagyományoknak rendeljük alá törekvéseinket. A Rogers által preferált önmegvalósító élet kiteljesítéséhez klienseinek azzal is segített, hogy nagy empátiával, hitelességgel, és feltétel nélküli elfogadással fordult feléjük. Mindez és a már említett megfelelő énkép szükséges a tehetségek, képességek kibontakoztatásához, a tartalmas élethez a humanisztikus irányzat szerint.