Amikor még Adria vize magyar partokat is mosott

A kezdet tehát a 11. század elejére nyúlik vissza. Ekkor Zvonimir horvát uralkodó feleségül vette I. Béla király lányát, Ilonát, Szent László testvérét. Miután 1089-ben a Knin-i erődítmény lakója  meghalt, a térség felkeltette a szomszédos hatalmak érdeklődését. Az előállt helyzetre László királyunk reagált a legügyesebben, maga mögött tudva Ilona és belső köreinek támogatását. A koronás fő, László seregeivel 1091-ben meghódította Horvátországot, melynek élére unokaöcsét, Álmost ültette. Akkoriban hangzott el Tengerfehérvárnál (ma Biograd na moru) az önbizalommal teli üzenet: „Immáron Itália szomszédai vagyunk!” Ezt az uralmat Könyves Kálmán tovább szilárdította meg és terjesztette ki a dalmát városokra, igaz, ott kemény ellenlábasra talált Velencében, amely hosszabb távon erősebbnek bizonyult. A könyvszerető, művelt országfő 1102-ben Horvátország és Dalmácia királya lett, ám hatalmát ő is bánra ruházta át, teljes autonómiát biztosítva számára. Perszonáluniónak nevezik ezt az államközösségi formát, amely kiállta az idők próbáját, hisz az együttélés kisebb-nagyobb döccenőkkel 1918-ig, vagy 800 évig is fennmaradt. 

Ugorjunk nagyot, egészen 1779-ig, amikor Mária Terézia Magyarországhoz csatolta Fiumét. A császárné rendelkezése szerint külön testként, corpus separatum néven kaptuk meg a horvátoktól a 19,57 négyzetkilométert és 4, 5 kilométernyi parmenti szakaszt, amely a Holt csatornától a mai Kantrida futballstadionig terjedt. Az adományozó szándéka az volt, hogy erősödjön a térség elmaradott gazdasága. Erősödött is, amire bizonyítékok sora található Itt alakították ki a magyar tengerhajózás központját, miután bővítették, óceánjáró hajók fogadására is alkalmassá tették kikötőt. Az első gőzhajó 1871-ben futott ki a kikötőből, addig csak vitorlások fordultak meg benne. Így hazánk bekapcsolódhatott a világ kereskedelmének a vérkeringésébe. A „port” a nevét a vasminisztertől, Baross Gábortól kapta, amit ma is megtartottak. A megközelíthetőséget segítette az 1873-ban átadott Déli Vasút, amely Budapestet és Nagykanizsát kötötte össze a tengerrel. Láthatóan lett foganatja Kossuth gyakran idézett, 1846-ban írt, szállóigévé vált buzdító sorainak: „Tengerhez magyar! El a tengerhez!” A Rječina folyó torkolatánál elterülő város Magyarország részeként érte el virágkorát, úgy is nevezték, hogy a Szent Korona ékköve. 

Fiume olaszból átvett név, jelentése folyó, akárcsak a horvát Rijeka. A kikötő 19. század végi vastuskóin (bakjain) most is a budapesti gyártó, Skull Mátyás neve olvasható. A partközeli kőolajfinomító Európában a legnagyobbnak számított. Na és a hajógyár, ahol a kor haditudományának csúcsát képező a Szent István csatahajó is készült! A hadászati eszközöknél maradva: világra szóló találmányként, a kvantumfizikára alapozva ott találták fel a világ első, robbanófejjel ellátott torpedóját.

Békésebb vizekre evezve: a parton mólókat alakították ki, s végig fényes paloták sora épült. Ezek a mai napig eredeti pompájukban állnak, díszei a turisták által kedvelt korzónak. A városban volt magyar nyelvű gimnázium, továbbá olasz és magyar nyelven folyt az oktatás az állami gépipari és hajógépészeti iskolában. Magyar nyelvű hetilapot is kiadtak. Ma magyar nyelvi lektorátus működik a jónevű helyi egyetemen. A város és környéke a magyar irodalom nagyjait is megihlette. Járt itt a kanizsai születésű Fejtő Ferenc, Jókai Mór (róla gőzhajót is elneveztek), Herczeg Ferenc, aki útinaplójában számolt be vitorlás élményeiről. A visszatérő vendégek közt említhetnénk még Márai Sándor, aztán a magyarok bejövetele című monumentális körpanoráma festője, Feszty Árpád, továbbá Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc és Hamvas Béla nevét, vagy Szabó Lőrincét, aki Fiume címmel verset írt, sajnálkozva a tengermellék elvesztésén. 

Beszédesek a város népesedési adatai. A Pallas Nagy Lexikon szószedete szerint 1890-ben lakóinak száma 29494-re emelkedett, (10 év alatt több mint 40 százalékkal.) A többséget az olaszok alkották (13012), utánuk következtek az illírek (6995), a horvátok (3766) és avendek vagyis a szlovénok (2750); a magyarok száma 1062 főt tett ki, míg a németeké 1495. Vallásra nézve - csekély kivétellel - mind római katolikusok. 1910-re az arányok annyiban változtak, hogy ekkor már 6500 magyar lakója volt a városnak, ami az össznépesség 13 százalékát jelentette. Jelenleg 200 és 400 közé tehető a fiumei magyarok lélekszáma. Az ő érdekükben tevékenykedik a tengermelléki magyarok megyei szervezete, amely nemrégiben méltó helyhez jutott az egykori Anna villában. A szecessziós stílusú nyaraló 1903-ban épült a tágabb belváros déli részén, a nyilvános strandok közelében. 

A város viharos múltjára utal, hogy csak a 20. században hat államhoz tartozott. A korzón lengett az Osztrák–Magyar Monarchia, a Fiumei Szabadállam, aztán Olaszország, a Harmadik Birodalom zászlaja, majd a titói Jugoszláviáé, amelyről a  kilencvenes években vált le a független Horvátország. Ahány lobogó, annyi szenvedély, indulat, amely ezekhez a szimbólumokhoz kapcsolódik. A csöbörből vödörbe tipikus esete volt, amikor Mussolini és helytartója D'Annunzio fasisztoid rendszerét a kommunista uralom váltotta fel. Némi fényt jelentett a hetvenes-nyolcvanas évek szürkeségében a fiatalabb nemzedékhez köthető szubkultúra, a bátor punkok és rockerek színre lépése, akik fennhangon skandálták: „Dolje Tito, dolje Jugoslavija!“ (Le  a Titóval, le a Jugoszláviával!)

Nyilván odaát is akadnak józan hangok, ott sem sütik rá mindenkire a revizionizmus bélyegét, aki múltidézésre adja a fejét, azon ábrándozik, hogy Magyarországnak is volt tengere. Az objektivitásra kitűnő példa a horvát közszolgálati televízióban nemrég bemutatott hat részes dokumentumfilm-sorozat, amelyben a téma kitűnő ismerői fejtették ki véleményüket, a helyieken kívül olaszok, osztrákok és angolok. Nem egy közülük Fiume aranykoraként emlegette az utolsó, majd 120 magyar évet. A képi és írásos bizonyítékok sorát felvonultató alkotás találó címe: „Fiume crno - crveno Rijeka” (Fiume a fekete - Rijeka a vörös). A kutatók egyike azt fejtegette, hogy a 18-19 században nem volt lényeges, ki milyen nemzetiségű, az ember és tevékenysége számított. Az önálló hajtással rendelkező torpedó kiagyalója, Giovanni Biagio Luppis (magyarosan Luppis János), az osztrák–magyar haditengerészet tisztjének az ereiben például olasz ősök vére csörgedezett. Csak a 20. század elején vált fontossá ki, kinek fia borja, s felütötte fejét az olasz és a horvát nacionalizmus, aztán – ne szépítsük - a magyar is.

A kétes helyzetekben gyakran a kisebbségeken csattan az ostor. Magukat védelmezendő fiumei magyar ismerőseim csatolmányt köröztetnek, amelyben tényszerűen összefoglalják a múltat. Ebben annak a reményüknek adnak hangot, hogy elfelejtődnek a pillanatnyi tenziók, a feszültség előbb-utóbb oldódik, minden az eredeti mederben folytatódik tovább. A város Horvátország része marad, senki sem akarja elvenni tőlük. Horvát barátaink remélhetőleg nem sértődnek meg, ha Fiumét a legmagyarabb adriai városnak titulájuk, amelyet gyakran útba ejtjük nyaralásaink során. Ugyanígy megértik a nosztalgiázó olaszokat is, akik múltjuk fontos darabját látják benne.